HTML

A végtelenbe, és tovább!

A MIR, a hivatalos tájékoztatással ellentétben, nem égett el, most is ott kering a Föld felett, fedélzetén az utolsó űrhajóssal.

Friss topikok

  • igor1974: Szép bejegyzés! Mamának hosszú életet! (2010.08.18. 09:09) Vasárnap, tanga
  • motymoty: Szép. :) (2010.07.14. 14:35) esti mese

Linkblog

2014.05.03. 19:49 samshepard

A frisset.

- Ne abból egyél, ott a másik.
- Miért ne?
- Mert az a friss. Egyed a tegnapit, azt is meg kell enni.
- De miért ne ehetnék a frissből?
- Mert az holnapra van.
- De én a friss kenyérből akarok enni, éhes vagyok.
- Jó, akkor mit csináljak a másikkal, dobjam ki?
- Miért dobnád ki?
- Mert az már holnapra szar lesz, dobhatom ki, te meg megeszed a másikat, aztán nem lesz itthon kenyér.
- Ezt nem reggel vetted?
- De.
- Nem lehetne, hogy akkor azt együk, amit reggel vettél és ne mindig a tegnapit?
- De akkor azzal mi lesz.
- Kidobjuk, megtörjük az ördögi kört.
- Persze, engem nem fogsz rávenni arra, hogy ételt dobjak ki. Engem nem így neveltek otthon.
- De csak egyszer kell kidobni, utána ehetünk friss kenyeret mindig. Majd én kidobom.
- Nem.
- Akkor csak eszek most a frissből, holnap meg hozok másikat.
- Egyed csak a tegnapit, az is jó.
- Megkívántam a friss kenyeret, tejföllel, erre te itt szórakozol velem, ezt te élvezed, vagy mi? A friss kenyérből akarok enni és kész.
- A tejfölt meg végképp felejtsd el, az a töltöttáposztához van.
- Milyen töltöttkáposztához? Rántotthúst csináltál ma, hát hülyének nézel engem?
- Nem nézlek hülyének, a káposzta majd holnap lesz, estére.
- Tehát ma nem ehetek a kenyérből meg a tejfölből, mert azok holnapra vannak.
- Igen, nem arra vettem, hogy felzabáld.
- De reggel mész a boltba, nem?
- De.
- Akkor meg?!
- Mi az, hogy akkor meg?
- Nem lehet venni reggel egy másik kurva tejfölt, az istenit neki?
- Ne kiabálj velem, légy szíves és ne káromkodj.
- Jó, nem kiabálok, hagyjuk.

- Most mit csinálsz?
- Felveszem a cipőmet meg a kabátomat, mindjárt jövök.
- Hova mész?
- El.
- Hova el?
- Azzal neked semmi dolgod nincsen. El. Mindjárt jövök.
- Akkor menjél, ne is lássalak. Nem ehet rajtad kiigazodni. Itt vered a palávert, hogy éhes vagy, aztán meg el akarsz menni. Miért nem eszel inkább? Ott a rántott hús meg a püré.
- Nem kérek húst, délben is azt ettük.
- És? Nem lehet kétszer ugyanazt enni? De finnyás vagy, látszik, hogy uraskodva nevelt az anyád.
- Na az anyámat hagyd ki ebből, légy szíves. Egyszerűen csak nem kívánom a rántott húst.
- De miért nem, nem ízlik a főztöm?
- De ízlik, de már ettem belőle. Finom volt, de elég. Majd holnap eszem megint húst.
- Holnap káposzta lesz.
- Estére. Délben meg ehetek húst, nem?
- De.
- Na, mindjárt jövök.
- Jó, gyere mindjárt.

- Te mit csinálsz?
- Sajtot reszelek.
- De mire?
- A tejfölös kenyeremre.
- Milyen tejfölös kenyeredre?
- Vettem tejfölt meg kenyeret, frisset és megkívántam hozzá a füstölt sajtot, hát vettem azt is.
- Te tényleg elmentél a boltba, amikor van itthon étel? Tejföl is van, meg kenyér is, hát ha tényleg ennyire azt kívántad, miért nem mondtad?
- Mondtam.
- Azt nem mondtad, hogy akár a boltba is mennél érte.
- Na ne szórakozz velem.
- Nem szórakozom. De most akkor mind megeszed azt a kiló kenyeret?
- Nem, nem eszem meg.
- Akkor mit csinálsz vele?
- Amit akarok, az én kenyerem, most vettem magamnak.
- Ne gúnyolódj.
- Nem gúnyolódom. Ha akarom, itthagyom megpenészedni és nem nyúlhatsz hozzá, vagy a szemed láttára dobom ki a kukába és egy szót se szólhatsz.
- …
- Most mi bajod van?
- Az, hogy...gúnyt...űzöl…belőlem...
- Nem űzök gúnyt belőled. Ott volt az étel, nem engedted megenni, vettem magamnak másikat. Megtehetjük, nem élünk rosszul.
- Akkor sem lehet az ételből viccet csinálni, meg kidobálni.
- Szerinted én viccet csináltam az ételből?
- Igen.
- Aztán, mégis, kifejtenéd hogyan, hm?
- Ki akarod dobni azt a kenyeret.
- Nem akarom kidobni, azt mondtam csak, hogy ha akarom, megtehetem. Kidobhatom a szikkadt tegnapit is és akkor ehetsz te is ma este friss kenyeret.
- Nem dobod ki a tegnapit.
- Akkor nem dobom ki, nekem már mindegy, van sajátom, azt eszem, finom, friss, tejföllel, sajttal.
- Ezt a hülyeséget is hol tanultad.
- Milyen hülyeséget?
- Tejfölt tenni a kenyérre, micsoda marhaság ez. A tejföl ételbe való.
- Én esküszöm, neked elmentek otthonról, hát a tejföl étel, meg lehet enni. Kurva finom így.
- Ne káromkodj. Nem finom.
- Kóstoltad te ezt valaha?
- Nem, de nem lehet finom.
- …mfmmhhhhmmmm…
- Ezt most direkt csinálod.
- Nem, tényleg ízlik! Megkóstolod?
- Nem.
- Na, de, kóstold meg. Nem mondhatod, hogy nem jó, ha soha nem kóstoltad.
- A kakát se kóstoltam, de tudom, hogy nem finom.
- Értem, akkor ugye holnap a káposztára nem teszel tejfölt, jól gondolom?
- Dehogynem, hát arra való.
- De ha nem jó a tejföl, akkor nem lehet a káposztára se tenni.
- De jó, csak kenyérrel nem jó.
- Amit még soha nem kóstoltál.
- …
- Kössünk egy üzletet, te ezt most megkóstolod és ha tényleg rossz, soha többet nem eszem az orrod előtt ilyet. De nem hazudhatsz.
- Nem kötünk üzletet, nem vagyunk mi szatócsok.
- Rendben, akkor pedig végig fogod nézni, ahogy ezt befalom.
- Hagyjál békén, majd gyere be, ha végeztél, mindjárt kezdődik a film. De azzal a szájjal engem nem maszatolsz, az is biztos.

- Te mit csinálsz itt a konyhában? Hajnali kettő van.
- …
- Hohhó, jól látom? Tejfölös kenyeret eszel sajttal? Na mi történt?
- …
- Rossz, mi? Szar, mi? Büdös, mi? Csak a frisset mi?
- Mit keringsz te itt hajnali kettőkor.
- Kijöttem pisálni, remélem, azt lehet.
- Lehet.
- Na azért. Ízlik?
- …
- Töröld meg a szád, mert tejfölös. Aztán, ha végeztél, gyere aludni, meg ne egyél sokat, megfájdul a hasad.



2014.03.24. 18:44 samshepard

az erdő szörnyetege

Négy óra huszonkettő.
Azt mondja az óra a mobilomon. Kattan az óra, hallom a sötétben, ahogy monotonon elszámolja az időt. Csak bámulok magam elé, kis villogások mindenhol, egy töltő, egy másik, egy nem tudom, mi. Sorban támadnak a sötétben az éber álmok, ilyenkor köhög vissza az agy mindent, ami letapadt, mint a slejm. Régi, kínos történetek jutnak az eszembe, kiver a víz tőlük, mégsem tudom őket elűzni, katt, katt, bang, bang. Olyan az egész, mint amikor az autót üresben bőgeti valaki, csak üvölt a motor, de nem történik semmi, de semmi, nem megyünk sehová, csak üvölt, az üzemanyag fogy, a levegő szennyeződik, a motor kopik, de az egész önmagáért van,
Kisgyerekkori emlék jut eszembe, amikor megpofozott az apám, egyetlen ilyen volt, hülyét csináltam belőle, az egész családból, elcsattant. Csak köszönnöm kellett volna a vendégeknek, de elbohóckodtam. Ezt is átélem. Az emberben nem maradnak meg nagyon az érzelmek, csak az erősek: a düh, amikor elérzékenyül, amikor nagyon fáj. Na meg persze, amikor kínos. Az mindenek feletti, olyan erőel üt vissza, mintha megint nyolcvanhárom lenne.
Az is sokszor eszembe jut, amikor hazudtam, nagyobbat, akkor is összeugrik a gyomrom és kapkodom a levegőt, nem megy ez nekem, szarul hazudok, inkább nem is mondok semmit, vagy ha már muszáj, akkor leszek egyenes, bármilyen nehéz is, attól is mindig be vagyok szarva, de az elsülhet jól. Meg kéne ezeket beszélnem a pszichológusommal, mondaná valami amerikai regény főhőse. Lehetne ironikus, mint Pat Bateman, hogy tudod, hogy szemét geci és másnap este feltrancsíroz valakit apró darabokra, különös, perverz kegyetlenséggel. Vagy nem tudom, a másik meg tényleg elmenne a dokijához és óránként sokszáz dollárért elmesélné immáron hatodszorra, hogyan nem lett tökéletes a vágás elsőre a bar mitzvah-ján és ez mekkora nyomot hagyott a lelkében. Nincs pszichológusom, csak itt kattogok a sötétben és visszaszáll minden szar a fejemre, szép csöndben. A tévét ha bekapcsolnám, akkor az elterelné. Nézhetnék barcogó szarvasokat és csak bejönne a fejemen az egész, hogy aztán nyom nélkül távozzon. Semmit sem tudok a szarvasokról, vagy az univerzumról, pedig terabájtnyi információt kaptam már erről.

Négy óra negyvenégy.
Hahaha. Az a jó, amikor vmi melós ügyön agyalok, mert arra ilyenkor megtalálom a megoldást, nem zavar az oxigénhiány, meg az alapzaj az irodában meg az összes többi és hamar meglesz, amin három napig pörögtem.

Öt huszonkettő.
Most már igazán vissza kéne aludni, olyan leszek, mint a mosott szar megint, aztán három napig nem jutok semmire, mi. Különösen a piás hétvégék az ilyenek, csak zakatolok, annyira ver a szívem, hogy érzem az ereimet, végig a testemben, alszom négy órát, fenn vagyok, lüktet a fejem, haluzok tőle, nem hat semmi, eltart az egész még két napig. Vergődöm a szilánkos emlékeken, bevillannak, mint valami olcsó videoklipben, ez is volt igen, az is, uhh, jézusom, azt miért, fhuhh. Magzatpóz a becsöngető kíntól, hogy miért, miért, miért.
Belecsavarodok a saját vágyaimba és nem lemondásomba, mint valami óriási lepedőbe, mozdulni nem bírok már, csak tekergőzöm, mint valami óriáshernyó, mindjárt bebábozódom, aztán kikel egy denevér meg egy molylepke szörnyű násztáncából származó hibrid, a legborzalmasabb tudatalattik poklából származó teremtmény, a rettegés hozója, halált árasztó lehelletével elszürkíti a világot, virágos rétekből lesz panelrengeteg, szürke betonautókkal és örök köddel, a köd sosem múlik, nyirkos, nehéz, beleeszi magát a szövetkebátba, ázottkutya-szaga lesz, el kéne már vinni tisztítóba, áh, ez a szag örök, ez a szörny lehellete, amit ránk ragasztott, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy visszajöhet, megjelölt minket, a szolgái vagyunk. Mit akarok, csak az ösztön van, felszámoltam a korlátokat, kiszálltam a kerékből, bocsi, nekem most mennem kell, mert erre megy a busz, énnekem meg arra van dolgom, ja, tudom, hogy földút, nem baj, ti csak utazzatok, majd megleszek, szedek szamócát, majd eleszegetem azt, meg reggel megnézem a fák koronáján átszűrődő napfényt, hogy érezzem, hogy szabad vagyok, de amikor kimondom, persze senki kurvára nem hallja, mert elmentek, én akartam, basszameg, kinek mondom most ezt el. Létezik-e a reggeli napfény, meg a visszhang, ha csak egy ember hallja? Betekerőzöm az avarba, olyan, mintha egy ölelés lenne, amit a múlt héten loptam, de azért mindig megbüntetnek, ejnye fiam, loptál, már megint, ócska tolvaj vagy te, perceket, órákat, napokat lopsz, mint egy kis vámpír, igen, az, tudod a szörny, az vámpír is, most nézd meg mit tettél, pedig te nem akartad bántani, csak hát túlságosan szorítottad azt a kis testet, merő szeretetből, összeroppant szegény. Még emlékszem a szemére, ahogy kihúnyt benne a fény, világos színű volt és kérlelt, hogy ne, hagyjam abba, ne hagyjam abba, ne és hagyjam. Patáimon sár, úgy járom az erdőt, cuppanós, minden lépés egy élet munkája, hiába tudnék repülni, nem megy, nehéz vagyok, le kéne mosni, de sehol egy patak, sehol tiszta víz, hogy lemoshassam a csatakot magamról.
Aztán már csak képek, loholok keresztül az erdőn, kerülgetem az öles fákat, arra mintha lenne egy tisztás, de egyre mélyebbre jutok, egyre sötétebb van, végül aztán elnyel és feloldódom.

Hét ötvenkettő.
Húzás jobbra, törnoff alarm. Így kelhetett Frankenstein doktor teremtménye, kibotorkál, kávé, pisi, szarás, indulhat a nap.



2014.03.14. 19:24 samshepard

ennek annyi

Van az, amikor kinyitod a hűtőt, kiveszed a tálcás csirkecombot, szarul néz ki, hát, és amikor beleszagolsz, tudod, hogy menthetetlen, aztán csak szentségelsz, hogy rohadjon el aki ezt eladta, hát ma jár le a határideje, a faszomatmár, hogy semmi sem működik ebben az országban. Ilyen a szaga az elmúlásnak is. Nem, nem az öregszagra gondolok, vagy arra, amitől megborzongsz a János kórház folyosólyán, ahol a reménytelen esetek vannak, az a halál szaga, az más. Az elmúlás szaga üt, masszív gyomrossal támad és abban a pillanatban tudod, hogy nincs tovább.
Ebből a csirkéből ma kurvára nem lesz vacsora.
Persze, eljátszol a gondolattal, hogy micsoda kis pipogya népek vagyunk, egy kissé megrogyott csirkét nem vagyunk képesek háromnapi hányás nélkül megenni, bezzeg Afrikában, vagy Mongólia távoli részein, vagy, á, Észak-Koreában, ott hogy megennék az ilyesmit, mi! De aztán csüggedten tudomásul veszed, hogy te, a kákabélű európai, nem vagy se mongol, se Kim Dzsong-alattvaló, így aztán becsomagolod az egész hóbelevancot egy zacskóba és kidobod a kukába, hogy aztán megnézd, milyen konzerv van otthon, egy kis tonhal, meg tejszín, meg tészta, meg is van a vacsora. De azért a picsába már.
Szóval így van az elmúlása a dolgoknak is. Hogy jó, jó, még mindig jó, aztán meg már nem.
Az ember hitegeti magát, hogy de majd jobb lesz, meg persze, ez csak átmeneti állapot, ezt még vissza lehet hozni, csak egy kis odafigyelés kell, persze másikaktól, és akkor megint minden olyan lesz, mint rég. Ja,meg a szerencsét se feledjük, hát persze, majd szerencsések leszünk. Mint az összes fociedző, hogy nem állt mellénk a góllövőisten, pedig helyzeteink voltak, csak, csak ezért szoptunk tizenkét góllal, bezzeg ha az az első bemegy, akkor minden más lett volna, megnyílnak az egek, a nap sugára rávetül Kovács II János csatár arany Adidasára, az furcsa, földöntúli ragyogásba kezd és onnantól megállíthatatlan lesz, háttal beszórja, félpályáról. Természetesen mindez az dzőbának köszönhető, ő volt az, aki megtanította, hogyan kell a lábat a sugárba baszni, erőteljesen, jusson belőle, sugallata van neki, minden áldott reggel, kissé szilva-illatú, enyhény szúrós.
Nem kell a Münchausen, apa. Erre rábasztunk, ezt elvesztettük. Nincs tovább, elbuktál, akárhogy tepertél, próbálkoztál, vannak dolgok, amik erősebbek nálad. Kötések, amiket nem oldhatsz fel, viszonyok, amikbe nem nyúlhatsz bele, emberek, akiket majdnem kihúztál a mocsárból. Ja, hát tudod, mit adnak a majdnemnek a történelemkönyvek, meg a Szerencsejáték ZRt.
Ha meg nincs otthon semmi, hát, ez van, veszed a cipőt, kabátot, elmész megint csirkéért. Aztán veszel szelet tarját, jó kis mustáros flekken lesz belőle, pürével, mi.



2014.02.06. 16:24 samshepard

|| univerzum

Azt mondják, mindenkinek a világon van egy hasonmása. Egy alteregó, aki úgy néz ki, mint ő maga. Lehetne helyet cserélni, ha nem lennének nyelvi korlátok, belebújni valaki más életét élni, hetekig, hónapokig, vagy örökké. Újrakezdeni, máshogy csinálni, tabula rasa, elmenekülni a velünk telítődött barátok, rokonok, ismerősök elől, legyen valaki más problémája. Mintha nem lennének egy másik életnek szabályai, mintha az nem lehetne megátkozva üvöltő gyerekkel, bomló elméjű szülővel, alakoskodó barátokkal és haszonleső ismerősökkel. Menekülés, ahogy más bőrébe bújsz, mesehős leszel, vagy harcos, ellenkező nemű, különlegesnek érezheted magad, másvalaki leszel egy időre, aki az új alakját felvéve nem csak a személyét, hanem a felelősségeit is eltakarja. Hogy ezt a való életben, vagy virtuális világban csinálod? Kit érdekel, csináld csak. Az álmodozónak szüksége van erre és megakadályozni ebben őt, míg nem árt senkinek: bűn, végzetes hiba, amikor pedig a fantázia utolsó szikrája is kihúny belőle, akkor örökké elveszett valami, ami egy picit egyszer jobbá tehette volna a világot.

Az élet kegyetlen, nem alteregókat teremt nekünk, hanem párhuzamos univerzumokat. Megpillanthatjuk magunkat, ha és akkor azt, és nem azt. Emlékszel arra a nyári napra, barátom? - kérdi az univerzum és odatolja, hogy hát miért nem mentél oda hozzá, tessék, itt ez a kedves család, ez a tiéd lehetne. Sokat gondoltál arra, hogy vajon ez jó ötlet? Ugye, tessék, akkor is tudtad, hogy nem, itt van, mutatom, most ő csinálja azt, amiért te minden áldott nap megveszel, ami miatt pállott szájjal kelsz, ami miatt féltékeny vagy, ami miatt letört, és nem, nem tehetsz semmit, mert elmúlt az élet már, nincs visszamenés, nincs elnézéstkérés, nincs csak még harminc centi, nincs kérszegygintonicot és nincs teisvonnegutotolvasol, nahát. Ott állsz csak, mélán és nézed, mint a detektívüveg mögül, hogyan is lehetett volna. Ha akkor tökös vagy, ügyes vagy, bátor vagy, szerény vagy, okos vagy, buta vagy, megfontolt vagy, hirtelen vagy, vad vagy, szelíd vagy, dühös vagy, nyugodt vagy, kanos vagy. Vagy nem vagy kanos.

Gyengék vagyunk, neked az én életem kell, nekem a tiéd, vagy egy harmadik emberé, neki is valakié és így tovább, mert nem tudunk megbánás nélkül élni, csak rágódunk a múlton, az önkétely nagyra nőtt rágógumiján kérődzve, hogy aztán végül ott álljunk, nem érzékelve a világot, csak arra ez egy pontra koncetrálva, hogy az miért.

Miért nem én vagyok.



2014.02.01. 18:03 samshepard

Quartet

Ropogott a hó az autó kereke alatt, ahogy megérkeztünk a házhoz az erdő mélyén. Régebben voltunk már itt, tartottunk szilveszteri bulit, jöttünk nyáron is, mindig nyolc-tízen. Nagy adag húsokat grilleztünk, kilométereket jártunk az erdőben, megállva minden érdekesebbnek tűnő fűszálnál, hogy lefotózhassam és hogy aztán csalódottan kitöröljem otthon a képek nagy részét. Néha azért akadt egy-két jó, én meg elégedett voltam végül is ezzel. Este nagy tüzet raktunk mindig és hát éktelenül berúgtunk, mi másért menne az ember egy mindentől távol eső kulcsos házba egy egész hétvégére. Mindig rengeteg vodkát ittunk, úgy emlékszem, egészen pontosan vodka-szódát, vittünk egy kiló lime-ot. Pirkadatkor meg csak ültünk, bódultan néztük a gerinc felett előbukkanó napot, majd elmentünk aludni.

Néha nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, a rettenetes másnapok ellenére is. Most csak négyen voltunk, az évek telésével megritkultak, majd megszűntek ezek a mulatságok, mindenkinek családja lett, gyerekei és már nem volt fontos az, hogy teli torokból lehessen ordítani egy szót az éjszaka csendjébe.



2014.01.05. 17:13 samshepard

Pernye bácsi

- Jó napot, Pernye bácsi! - kiáltott be egy férfi az utcáról. Jesenik Béla volt a neve, ötven közeli, vékony ember. Borostás volt kissé, egy megkopott baseball-sapka volt a fején, szájában barnaszofi. Ezen kívül egy csíkos, barnás színű kötött pulóver, egy kék munkáskabát, egy valaha jobb napokat látott, mocskos  farmer és egy kitaposott bakancs volt még rajta, utóbbin malter-, és festékfoltok.

- Szervusz, Béluskám, mondd csak, mi a helyzet? (Maradj már!) - kérdezett vissza Pernye bácsi, idősebb Perjésik Ferenc, nyugalmazott lakatos, miközben rendreutasította a kutyát, amelyik hangos ugatással jelezte, hogy nem kedveli a Bélából áradó alkoholszagot. Mintha csak ez valami falusi egyenruha lenne, rajta sem volt nagyon más öltözék, talán csak a kalap, meg a félcipő volt az igazán látható különbség. Ősz volt, szeptember vége, még nem kellett nagyon melegen öltözni, de elkélt már a munkáskabát, meg a pulóver. Munkáskabátja persze a fél falunak volt, mielőtt kivonultak az oroszok, zsákszámra lehetett ilyesmit szerezni, főként valutáért, meg különb dolgokat is, mint merülőforraló, meg abrikter. A ruszkik meg boldogan gyűrték a zsebükbe a pár márkát vagy dollárt, úgyis loptak mindent, meg nem is foglalkozott velük senki, tudták, hogy lassan indulás van haza, egyszerűbb volt így mindenkinek.

- Pernye bácsi, ha át tudnál jönni valamelyik nap, jó lenne, volna egy kis hegesztenivaló, eltörött az egyik kaputámasztó, aztán én kőműves vagyok, nem értek én a vasakhoz, tudod te azt jól.

- Jól van, Béluskám, holnap jó-e? Úgy három fele? Úgyis megyek a Kocsis Marikához, meg kell nézni a csapot, megkért rá, mielőtt lezárja télire, legyen rendben, na azt megnézem, utána meg odamegyek hozzátok, az úgy jó lesz?

- Persze, persze, hogyne! Akkor várlak holnap, szervusz Pernye úr!

Az öreg becsoszogott a kaputól, mögötte a kutyával, el a korallpiros kombi lada mellett, amibe majd holnap be kell tennie a hegesztőgépet, amikor megy a Béláékhoz, meg el ne felejtse megnézni, hogy mennyi benzin van benne, mostanában kihagy az agya picit, aztán a múltkor is meg kellett kérnie valakit, szégyenszemre, hogy hozzon neki kannában benzint Füredről, ott volt legközelebb benzinkút. De akkor még szezon volt, elég volt felülni az öreg Csepelre, felkötözni a kannát a csomagtartóra és letekerni a Róka büféhez, a strand végébe, aztán szólni a Pistának, másnap hozzon már neki kilencvenkettes benzint, az kellett a Ladába. Régóta barátok voltak már Pistával, elő is fordult mindkettejükkel ilyesmi, természetes volt, hogy segítenek egymáson. No de most ősz volt, a Róka büfé zárva, a Pista meg otthon gubbaszt Pesten ilyenkor már, neki nincs fűtve a háza, aztán az éjszakák cudarok tudnak már lenni, elkél a meleg paplan, meg a fűtés. Tavalyelőttig ő is úgy oldotta meg, hogy csak az egyik szobát fűtötte egy Siestával, meg a fürdőt reggel egy olajradiátorral, azt is csak akkor, ha jöttek a gyerekek, ő nem fázott, jól bírta a hideget; de aztán csináltak cirkófűtést és így fel lehetett fűteni az egész házat, ha jöttek télre vendégek, nagy ritkán, szilveszterezni, vagy amikor jó hideg volt, kirándulni, meg korcsolyázni a Balatonon.

A falu is csendes volt, elszórt kutyaugatást lehetett hallani, de ilyenkor már nem sok élet volt Csopakon, különösen nem az üdülőrészen, a vasút meg a tó közti területen. Boltba is fel kellett járni a faluba, mert a lentiek bezártak, nem nagyon volt miért kinyitni, nem volt forgalom. Amúgy se volt rózsás a helyzet, ahogy teltek az évek, egyre kevesebb volt a vendég, először a nyugatnémetek maradoztak el, hogy a helyükbe keletiek jöjjenek, akik megnéztek alaposan minden fillért, de belőlük is egyre kevesebb volt, igazán szerencsés volt az, aki a teljes szezonban ki tudta adni a házat, a nagy részének júniustól augusztus közepéig sikerült, akkor volt szezon, utána már árat kellett csökkenteni, hogy jöjjenek a magyarok is, egy kis utószezonra, hogy aztán végül szeptember közepe után ne nagyon legyen senki. Pernye bácsi nem panaszkodott, ő volt az ügyeletes ezermester, sokan jöttek hozzá csip-csup javítanivalóval: elromlott egy csap, be kellett kötni egy gáztűzhelyet, meg kellett csinálni a kertkaput, vagy ne adj isten, sólyakocsit kellett készíteni a vitorlásnak, értelmes pénzből, mindenki hozzá fordult. Van aki pénzzel fizetett, van aki pálinkával, borral, a végén senki sem maradt elégedetlen. Aztán a következő nyáron a bort, meg a pálinkát eladta a vendégeknek, jó vastagon fogó ceruzával, akik boldogan vedelték azt. Ő is csinált bort, évről évre, jött a család, segítettek a szüretben, aztán lett rizling, meg tramini, bűnrossz, tudta mindenki, de a németeknek, fröccsbe jó volt: nyilván a kifinomult ízlésű polgárok nem a Balatonra jártak nyaralni, hanem az Adriára, vagy Olaszországba.

Előbb körbenézett, minden rendben van-e. Nem nagyon kellett semmitől sem tartania, lakott házba nem nagyon mentek betörők, amikor volt elég üres, de azért ellenőrizte, megvannak-e a meggyfák, az öreg Csepel, a letört pedál helyére hegesztett fémpálcával, na meg a sufni, ahol a szerszámait, meg az évek során összegyűjtött több tonna “valamire még jó lesz”-dolgot tartotta, csapokat, vasdarabokat, vízcsöveket, elektromos alkatrészeket, egy szétvágott kertkaput, meg hasonlókat. Ránézésre nem volt több fémhulladéknál, de ő mindig tudta, mi van ott és sokszor kisegítette a bajból, amikor épp meg kellett javítani valamit. Márpedig javítani mindig kellett, hol ezt-azt barkácsolt a házon, ami már így is toldozott volt láthatóan, minimális mértékben sem hasonlítva az eredeti tervekre, hol csomagtartót, hol fűnyírót, ami éppen akadt.

A házba érve komótosan, nyögések közepette levette a cipőjét, hogy belebújjon a papucsába. Testes ember volt, meglátszott rajta a bor, meg a szükségesnél jóval több zsírral való főzés. Volt ebből gondja, három infarktus, az elsőnél tette le a cigarettát, most meg magas volt a koleszterinje, meg a szíve is zakatolt, szedett is vagy háromfajta gyógyszert. Most sem volt másképp, töltött egy pohár vizet, letette az asztalra, majd a kis narancs üvegből elővette a szívgyógyszerét, meg kitett még két másikat. Egyszerre vette be őket, nagy kortyokban nyelve rá a vizet. Ó, a csudába - gondolta magában, amikor rájött, hogy elfelejtette kikészíteni a holnapi szerszámokat, de aztán arra jutott, hogy majd reggel összeszedi, amire szüksége van ahhoz a vízcsaphoz, meg a Béluskáék kapujához.

Nyomasztó volt a csönd, bekapcsolta a tévét, hogy legyen valami zaj, bár nem nagyon szerette az egészet, folyamatosan politika ömlött, meg hülyeségek. Bezzeg régen, akkor mindig volt Hofi, azon tudott nevetni. Valami film kezdődött, amerikai, úgy döntött, azt fogja nézni. Régen milyen jó is volt, amikor nyaranta itt volt az unokája, vékonyka gyerek. Emlékezett, egyszer álmában leesett az ágyról, aztán vihette Veszprémbe a kórházba, ott kötözték be, mert eltört a kulcscsontja, a mama meg perlekedett vele, hogy megmondta, hogy ne hagyja kívül aludni, tessék, ott a baj! A gyereket meg alig lehetett fürdetni, a bekötözött vállaival, az egyikhez rögzítették a másikat, ezt nem lehet gipszelni, aztán igen büdike volt szegény. Nem is ez volt az egyetlen balesete, emlékezett, volt, hogy a frissen szerzett biciklitudásával nyalta végig a murvát a sarkon, meg volt, hogy az ujját csípte be a nyugágy, visított, mint a malac, amikor a mama paradicsomot tett a sebre, de aztán hamarosan rendbejött, csak naponta kellett átkötözni, mindig olyan mocskosan jött haza a csatangoló kölök. De mindig segített, hatéves korában már felszívta a lopóba a bort, ott egyensúlyozta a vállán a literes lopót és adagolta ki a rizlinget a kis poharakba a vörös arccal vigyorgó Hansoknak és Brigitte-knek. Ő se nagyon jött már, főiskolás volt, hamarosan mérnök, felnőtt, tudós ember, diplomája lesz, pedig sose volt még ebben a családban diplomás, emlékezett, a művezetői voltak azok, sima képű, fiatal emberek, akikkel együtt építették a Magyar Népköztársaságot. Nem csak ő, a mama is, ő sem maradt le, ő marós volt, amíg bírta, utána raktáros.

Na, a mama. Aki már nem járt le, nem is nagyon beszéltek egymással. Megette őket az a pár évtized, súlyos sértések repkedtek már három éve is a levegőben, mindegyik, mint egy eldobott kő, sebeket ejtve, súlyosakat. Aztán már nem jött le inkább, azt mondta, keressen magának szolgálót, az lesz a legjobb, ő már belerokkant ebbe a házba sokszor. Amikor az építkezésen cipelte a termésköveket és sérve lett, vagy amikor minden másnap ágyneműt kellett húzni a vendégnek, miközben ők a pincében laktak, hogy minden helységet ki lehessen adni, meg amikor egész álló nap takarított egy-egy jobban sikerült búcsúeste után. Nem akarta már ezt csinálni, elvolt otthon a panelban. Az öreg meg egyedül maradt, bár néha felment Pestre, vagy a gyerekek jöttek le, ha nem volt vendég, fürödtek a Balatonban, aztán este meg mindannyiszor kitört valami ádáz vita, régmúlt dolgokon, ki mennyit dolgozott, ki kinek tartozik mennyi pénzzel, vagy csak hirtelen előbúvó sérelmek, amelyek tízhúsz évig lappangtak. Mérges votl sokszor, hát ezek a hálátlanok elvitték volna minden pénzét, meg amúgy is, mindig mindent jobban tudtak, pedig hát ő már leélt egy életet, ezek a sihederek még nem. Mintha csak tegnap lett volna, hogy nyegle kamaszok voltak, az a kettő, meg a bátyjuk, a befelé forduló, csendes harmadik.

No de ilyenkor már nem nagyon jönnek, nincs mit itt csinálni.

Kintről kutyaugatás hallatszott, kiment, rászólt a kutyára, hogy halgasson már, az meg engedelmesen letepedett a szőnyegre. Beérve, töltött egy pohár vizet, amit letett az ágy melletti kis asztalra, aztán átvette a pizsamáját és bebújt az ágyba. Még egy darabig nézte a tévét, majd, amikor érezte, hogy elálmosodik, kikapcsolta, hogy aztán percek múlva hangosan horkolva aludjon.

Valamikor fél egy lehetett, amikor a horkolás abbamaradt. A kutya szokatlan, panaszos hangon vonyítani kezdett.

 



2014.01.01. 18:26 samshepard

szeretés

kéremszépen, énbennem sok a szeretet, már ha ezt így szabad volna mondani, sőt, tulajdonképpen belém rengeteg szeretet szorult és ott lappang meg nyunyászkodik belül, várja, hogy kijöhessen, de nem ám úgy, hogy amikor én akarom, hanem így magától jön ki, aztán csak így szeretek bele a vakvilágba, meg csapong összevissza, mint a gazdátlanul hagyott slag, jut mindenhová, boldognak, boldogtalannak,
meg csapódik, mint galamb az üvegnek, csendben lecsúszik onnét, nyoma marad, aztán csak néznek az emberek, hogy termett angyalnyom a nyolcadikra az üvegen, susmorognak, hogy itten valamiféle csodának voltak ők tanúi, fotózgatják a mobiltelefonjaikkal, mer aztán jön holnap az alpinista ember, lelóg a kötélen és egy habos csíkkal eltünteti az üvegről az angyalt, mintha ott se lett volna, nézze meg, csíkmentes, így dolgozik egy profi,
naugye,
én nem ilyen vagyok, nem szeretek professzionálisan, csak ahogy jön, persze, hogy akkor, mikor iszom, kitaláltad, kis hamis vagy, persze, hogy akkor aztán meg mindenki félreérti, hogy mi az, hát az nem az, hanem csak ha már oda nem szerethetek rendesen, szeretek máshová, átölelek és akkor jön kifelé, mint a szívárványszínű unikornishányás, árad, árad, míg ki nem fogy az utolsó cseppje is és zörgő hordó maradok, jó, az alján marad egy kicsi, mindig marad egy kicsi, egy csepp,
az utolsó csepp mindig a gatyába megy, ahogy mondta egyszer az apám, asszem a kerntől hallotta, valahol, biztos rádiókabaré volt, gondolom én, lehet, hogy szilveszteri, akkor még voltak jó kis kabarék, barátom, akkor még voltak, bezzeg ma, ez itt, ami van, hát ezek már csak nyögni tudnak, a hofi, az vicces volt, meg emlészel az illetékes elvtársra azzal a hülye hangjával,
nekem is hülye hangom van, csak üresen hörgök másnap és fáj a fejem, mert kiment belőlem minden szeretet egy kis időre



2013.12.23. 13:41 samshepard

motorfűrész

Egészen sokáig bolyongtam az áruházban, mire végre találtam egy eladót, persze nem volt ebben semmi meglepő. Mindig baromi nehéz eladót találni, ha a kertosztályon vagy, akkor biztosan a csempeosztályon magyarázza az alul-, és a hátulkifolyós vécécsésze közti különbséget egy málhamellényes, fémkeretes szemüveges, szederjes arcú úrnak, aki a fejébe vette, hogy majd ő megoldja olcsóbban. Persze majd amikor a szaros víz szivárog a csésze alól, mert nem szilózta le, az aszony megszidja és hívnak egy mestert, aki persze elmondja, hogy őelőtte mindenki csak szar, gány munkát csinál és kivételesen igaza is lesz.

- Jó napot, tud nekem segíteni? - kérdeztem az eladót. Magamkorabeli férfi, enyhén borostás, csúnyák a fogai, erős keze van, koszos körmökkel.

- Persze, parancsoljon - mondta udvariasan, kicsit meg is nyugodtam, nem szeretem az udvariatlan eladókat.

- Egy láncfűrészt szeretnék vásárolni.

- Erre tessék. Tudja, milyen célra lesz? Elektromos, vagy benzines, ház körüli munkákhoz, vagy nagyobb famunkákhoz, talán ács?

Kicsit sokkolóan ért a kérdésözön, szégyenkezve kellett bevallanom neki, hogy nem készültem fel ilyen mélységben az ügyben. Azt ő nem tudhatta, hogy egy bérelt lakásban lakom a belvárosban és egyszerűen reggel úgy keltem, hogy kell nekem egy láncfűrész.

- Nem, nem vagyok ács, csak így a háztáji munkákra kell, nem is gondoltam alaposan végig a dolgot ám.

- Ohh, esetleg van vegyestüzelésű kazán? Télen esetleg azzal fűtenek?

Hálás voltam magamban, megmentett, hiszen erre nagyon könnyű volt már az válaszolni, hogy persze, vegyestüzelésű van, de van gáz is, tudja, csak eltüzelünk ezt-azt, ócska raklapot, kapott fát, rossz bútort, azzal is olcsóbb a számla. Tulajdonképpen egész elhittem, hogy van egy házam egy Budapest környéki településen, Tárnok, vagy Etyek, vagy Martonvásár, bár az már egész messze van, két szintes, kétkocsibeállós, van egy vizsla, egy német juhász, meg három gyerek, kettőt a csajom hozott a kapcsolatunkba, elváltak vagyunk mindketten, egy meg közös, együtt nézzük a Barátok köztöt esténként, iszunk egy pohár bort, én néha sört, hetente egyszer azért még csak egymáshoz nyúlunk, néha meg elmegyünk a barátainkhoz, akiknél berúgunk és sofőrszolgálattal megyünk haza, míg a gyerekek a nagyinál vannak, az anyósomnál, hogy ne legyen gond, hogy más az apjuk.

Így, hogy ilyen szépen megegyeztünk, hogy mire kell nekem a fűrész, mutatott párat, elektromost is, meg benzinest, de igazából akkor dobbant meg a szívem, amikor megláttam az ötvenes Stihlt, tudtam, hogy az kell.

Amikor a kezembe adta, meglepődtem elsőre, hogy milyen nehéz. Tényleg ilyennel vágják a fákat, úristen, a favágók tényleg igazi férfiak, ezzel kár volna innentől vitatkozni. Megmutatta, hova kell a benzint, hova a láncolajat tölteni, én meg csak lelkesen bólogattam, próbáltam mindent megjegyezni, holott abban sem voltam biztos, hogy valaha beindítom a fűrészt. A motorfűrészt, ahogy az eladó mondta folyamatosan, motorfűrész, motorfűrész, ismételgettem magamban.

Akartam, akartam azt a motorfűrészt. Lázasan csillogó szemekkel néztem, ahogy kihozott a raktárból egy vadonatújat, bedobozolva, az én motorfűrészem. Remegő kezekkel fizettem ki a pénztárnál, nem is lett volna rá ennyi pénzem, de már mindegy volt, elvesztem, tudtam, hogy kell nekem. Lassan mentem ki az autóhoz, betettem az anyósülésre a dobozt és próbáltam megnyugodni, annyira zakatolt a szívem. Tombolt bennem a tesztoszteron, erősnek, vastagnak, szőrös kezű, bagózó, erős testszagú férfinak éreztem magam.

Azon gondolkodtam, hogy a fetisiszták érezhetnek így kicsit, a férfi, aki megvette magának élete első fehérneműszettjét, vagy a másik, aki megleste a fiatal párt szeretkezés közben, a lázas izgalom, hogy megtette, amit eddig csak álmaiban mert, mert a legmélyebb titoknál is titkosabb vágya volt, amit pórbáltt rejtegetni, maga elől is, de felszínre tört. Mert az ilyen mindig felszínre tör, ugye.

Aztán lassan lenyugodtam és hazamentünk, én meg a motorfűrész.

A nagyszoba közepére tettem le, együtt a benzinnel, meg olajjal, amit hazafelé vettem a benzinkúton. Még egy csőrös bezineskannát is vennem kellett. Kinyitottam a dobozt és ott volt benne, szétszedve, mintha csak arra várna, hogy összerakják, hogy aztán haraphassa a fát, köpködhesse szét a forgácsot, üvöltve marcangoljon, mint egy bestia, amelyik prédát talált, fröcsög a vér, szakadnak a belek, húsba tép a fog, hogy a végén csak csontok maradjanak, vagy azok se, ha rozsomák volt a támadó. Minden volt hozzá a dobozban: villáskulcs, láncfog-reszelő, látható volt, hogy olyanoknak találták ki, akiknek nincs idejük azzal szórakozni, hogy a pickup csomagtartóján lévő ládából előkeressék a tizenhetes kulcsot, menni kell, dolgozni kell, időre megy, termelni kell.

Csendes áhítattal szereltem össze, lépésről lépésre, ahogy az útmutató mutatta, beállítottam a láncfeszességet, feltöltöttem benzinnel, olajjal, majd a komód tetejére raktam. Ott feküdt, a fehér-narancs testével, a szunnyadó szörnyeteg, engem nézett, mint valami szárazföldi narvál, a módosult és halálos orrával. Nem mertem beindítani, azonnal feljelentettek volna a szomszédok, ki az az állat, aki lakásban motorfűrészel kora este, késő volt már ehhez. Azon gondolkodtam, hogy majd a hét végén kimegyünk az erdőbe és keresünkk valami kidőlt fát, ott majd beindítom, aztén ha jön valaki, akkor megmondom, hogy én csak motorfűrészelni akartam, a fa nem kell, be se férne egy hármas mazdába, inkább mutassanak egy helyet, ahol motorfűrészelhetek, esküszöm, nem bántok senkit, de motorfűrészelnem kell. Azt képzelem, hogy majd megszánnak és elmegyünk valahova az erdőben, rámutatnak egy nagy rönkre és csak annyit mondanak a láthatóságimellényes, munkavédelmisisakos emberek, hogy tessék, ha ez minden vágya, ezt apríthatja. Talán még egy erős, kockásinges pasas tanácsokat is ad, hogyan csináljam, ekkora hasábok kellenek, így rúgod el a lábaddal a rönköt, átforduljon, tessék egy sisak, egy mellény, egy kesztyű, meg egy szemüveg, meg ne sérülj itt nekem, figyelj oda, le ne vágd a lábadat.

Ahogy ezt eldöntöttem, valahol mélyen tényleg híve benne, hogy így fog történni, meg is nyugodtam teljesen, kedd volt, készültem fejben a hétvégére, amikor majd megyek motorfűrészelni az erdőbe, nekiálltam a szokásos dolgaimnak, fürdés, fogmosás, satöbbi. Néha ránéztem, lelket simogató büszkeséggel, hogy ő az enyém, az én fűrészem, senki sem veheti el tőlem.

Kinn állok az udvaron, a kutya lihegve várja, hogy eldobjam a botot, a vizsla, a másik lustán veszi tudomásul, nem zavartatja magát, úriasan néz rán a fenyőfa árnyékából. Eldobom neki, visszahozza, leteszi elém, megsimogatom, jó kutya, majd elrakom a botot, vége a játéknak. Bemegyek a házba, csend van, a gyerekek a nagyanyjuknál. Az ebéd az asztalon, húsleves, rántott hús, szokás ez nálunk, hoztuk magunkkal otthonról, amúgy nem eszük nagyon nehéz ételeket, valamifajta modern konyhát viszünk, mondhatnám egy állófogadáson egy újonnan megismert párnak, tán még össze is kacsintunk velük, méregetjük őket, ők is minket, modern világban élünk, még akár egy privát buli is összejöhet, volt már ilyen, nem sokszor, de nem bántuk meg, néztem, ahogy Zsuzsát egy másik férfi keféli, miközben annak a felesége rajtam ül és hangosan nyög, nem mintha kettesben nem lett volna jó, nagyon is jó volt, de néha megfűszerezzük a kapcsolatunkat, ne laposodjon el, egy ilyen élmény hetekre felvillanyozott minket, én sokáig éreztem még az idegen ízt a számban, ő remegve gondolt vissza, milyen két férfival.

Éhes vagyok, lapátolom az ételt, nem jó szokás, de nehezen tudok lejönni róla, igyekeznem kéne pedig, mindig megfájdul a hasam a végére, észre sem veszem, hogy Zsuzsa alig eszik, csak amikor végeztem. Rámnéz, szemében fájdalom, azonnal tudom, hogy baj van. Nem kell nagyon noszogatni, mondja, hogy szeret, de már nem úgy, hogy valaki más lett, hogy nem ismerem, hogy hasonlít rám, de mégis más. Nem nagyon hallom, mit mond egy idő után, csak nézem a vörös haját, a csillogó fekete szemeit és nem hiszem el, amit mond, nem akarom elhinni, miközben persze tudom, hogy az igazat hallom, azt is tudom, hogy valami eltört, megroppant, nem most, régebben, talán amikor néhány éve elvetélt, hogy készültünk a második közös gyerekre, a kölkök is, mindegyik, aztán ott maradtunk üresen, a tompa, néma fájdalmunkkal, amit sohasem tudtunk feldolgozni, megbeszélni se nagyon, néha arra ébredtem, hogy álmában sír és közben azt mondja, kicsikém, kicsikém és átölelem és mindketten sírunk, mert nem tehetünk mást, csak ez megy,

Kimegyek a kamrába, fát vágni, mondom neki, azt mondja nem kell, van elég, de csak ismételgetem, megyek, vágok fát, kell, legyen elég.

Csöngetnek, leállítom a fűrészt.
Két rendőr áll az ajtóban, kezük idegesen a pisztolytáska közelében, kérdik, uram, minden rendben, bejelentés érkezett, hogy nagyon hangos tevékenységet folytat, meg kell kérnünk, hagyja abba. Bejöhetünk, kérdezik, bólintok, meglepvee nézik a komód maradékát a nagyszobában, a láncmarta lyukakat a parkettában, látszik, hogy érzik a kétütemű motorból jövő kékes füst szagát. Én csak állok ott, egy szál gatyában, lábaimnál a fűrész, most csendben van. Rámnéznek, tudják, ezt el kell vennünk uram, ha nem bánja, még kárt tesz magában, orvost ne hívjunk, jól van? Igen, jól, csak rosszat álmodtam, sajnálom. Azért ezt most elvisszük, ha nem bánja, bólintok, nem bánom, tudom, hogy így jó, üveges tekintettel nézek utánuk, elvitték a motorfűrészt, a benzint is.

Elkezdem összeszedegetni a darabokat egy kukazsákba, szétszakad iratok, van, amit még össze lehet ragasztani, kacatok, fadarabok, fényképek, amin én vagyok, meg valami csajom, mindig ketten, sose voltunk többen.




2013.12.22. 17:34 samshepard

tökéletlenség

"you have a beautiful body, I like it"
"noo, I want to be as skinny like when I was 21, I was nice and now I'm fat"

Sokszor gondolkozom ezen, tán a Jóisten tesztel engem, valahogy olyan nőket sodor elém az élet, akiknek valami gondjuk van magukkal. Mit valami, minden.
Így vagyunk ezzel, én harcosan követelem az igazam, amikor annyi csodálatos dolgot látok benne, szívemnek kedves hajlatokat, finom ráncokat, azt az anyajegyet, ahogy a szemérme a tenyerembe simul, ahogy a halántékán kezdődik haja, ő meg letorkol, hogy az csúnya, ronda, gusztustalan. Persze, amikor zihálva lefordulunk egymásról, akkor én azt gondolok a félhomályban, amit akarok, fényképeket készítek a fejemben, lefestem, leírom, elraktározom, ebből állnak az emlékeim. Sötétben domborodó csípőkből, jobb kezemben tartott mellekből, illatos hajakból, összekulcsolódó lábakból.

Hát, Uram, jól megáldottál, szándékod volt ezzel, látom, csak tudnám, hogy mi. Persze, én is olvastam azokat a könyveket, amikben a bizonytalan főhős a nagy kihívásoknak megfelelve felnő a feladathoz és belőle lesz a jóságos, igazságos király, aki új aranykort hoz el a népének, de hát ez nem sárkány, nem cselszövés, vagy ármány, csak egy nő, haha, csak egy nő, mi, inkább a sárkányt kérem, meg a cselt szövő ellent, mint az önbecsülés ördögének pokoli démonjait, akik bármikor képesek támadni, amikor a legkevésbé számítasz rá.
Hogy hol születtek ezek a démonok, nem tudom. Nem ismert szülők, családi átkok, magukat hősnek beállító kósza, rongy emberek hívták őket az életre, hogy aztán elfussanak, mikor azok rászabadultak a világra.

Nem, én nem az a hős vagyok, hiába minden, nem vagyok tisztalelkű, feddhetetlen, az én démonjaim nem kevésbé veszélyesek, de hát ha csinálni kell, csinálni kell, ugye, ahogy az ember rezignáltan ellapátolja a havat a bejáratnál, miközben utálja az egészet, hideg van, sötét van, fúj a szél, de hát valakinek ezt is meg kell csinálni, nincs mese, így lesz szabad a bejárás a házba, meg ki, aztán van, hogy a szél visszafújja az egészet a francba és mintha semmi értelme nem lett volna az egésznek, de van, mindig van, kisebb lesz a kupac, néha meg úgy marad és akkor lehet nézegetni, hogy na, tiszta a bejárat, ezt is én csináltam, persze míg le nem megy a nap.
Hát így vagyunk, ha megszerettelek, akkor néha kölcsönadnám a szemem, hogy azzal lásd, hogy tisztában vagyok én azzal, hogy nem minden körzővel, vonalzóval van rajzolva, de hát az úgy jó, a nagyon egyenes, nagyon sima dolgok unalmasak kissé, nincs bennük izgalom, nincsenek apró részletek, túl tökéletes, nincs hol belekapaszkodni, tudod.

Néha azért hidd el.



2013.05.20. 21:04 samshepard

Váróterem

Éva a konyhában sír.

Éva a konyhában sír, mert az előbb rúgtam darabokra az életét. Persze, csak egy részét, azt, ami ő, meg én, így ketten. Nyilvánvalóan megmarad anyukája Kisvárdán és a nővére is a kilencedik kerületben, sőt, valószínűleg átmeneti időre nemcsak megmarad, hanem jobban is lesz, hiszen minden bizonnyal oda költözik majd.

Hazudtam, mert Éva nem a konyhában sír, hanem a kanapén fetreng. A konyhában anyám sírt, hogy ne lássuk, mert akkor így majd biztos nem vesszük észre, hogy baj van. Ha nem látjuk, hogy sír, akkor majd apu nem költözik el később és nem lesz másik nője, ha nem látjuk, hogy sír, akkor majd azt gondoljuk (én és a húgom), hogy ezt ő megoldja, sőt, mit megoldja, könnyedén átlibben a probléma felett, miszerint apu majd nem lakik velünk.

Néha elgondolkodom azon, teoretikus jelleggel, hogy mi van, ha ők nem, vagy nem akkor, vagy nem úgy. Vagy ha csak nem az lett volna a megmondás, hogy az ember az életét házassággal kezdi, mi mással, a karrierépítés meg hasonló bohóságok várhatnak. Mert hát mégiscsak könnyebb együtt, nem igaz, majd megoldjuk, majd lesz valahogy, nagyapád már tizennégy éves korában ismerte nagyanyádat, látod, még mindig együtt vannak.

A kemény pofonokról meg a lelki terrorról meg hát nem illik említést tenni, felénk az nem szokás. Amit nem veszünk észre, direkt, az nincs is. Kínos általános iskolai osztálytárs a buszon, furcsa foltok a kolléganő arcán, elkapott érintések a munkahelyi konyhában kétszer két gyerek gazdája között: egyik sincsen. Így nem kell involválódni, részesnek lenni semmiben. Persze tényleg lehetséges, hogy a kínos osztálytárs mára sikeres lett és jó fej, a foltok valóban csak a heves játék közben keletkeztek a gyerekekkel és az érintések meg véletlenek voltak, egy erős barátság apró jelei. Igen, lehetséges.

Szóval Éva a kanapén fetreng, üvöltve bőg, a sminkje, ami amúgy nem volt túl erős, most fekete csíkokban folyik le az arcán, mint azoknak a metálos arcoknak, csak ők direkt festik ezt, ő meg a pillanat hevében folyatta oda.

Éva azt üvölti, hogy lehetek ilyen kegyetlen, hogy miért teszem ezt vele, mit csinált ő rosszul. Igazából én nem érzem magam kegyetlennek. Hol van abban a kegyetlenség, hogy azt mondtam neki, hogy már nem akarok vele élni, mert már nem szeretem. Így aztán közös kocsink, közös lakásunk, közös nevünk és a DNS-einkből kikevert közös gyerekünk sem lesz. Nem csaltam meg, nem szerettem bele másba, csak őt nem szeretem már. Sajnos Éva elég emocionális típus, így az érvelésem, miszerint senki nem hibás és én nem teszek ővele igazából semmit, nem nagyon győzi meg, hiába mondtam el neki sokszor. Még bocsánatot is kértem, de arra is csak azt kiabálta, hogy én ne merészeljek bocsánatot kérni, amit végképp nem értek, hogy most akkor mit akar.

Elmondtam neki azt is, hogy igazából egyszerre hűlt ki az iránta érzett érzelmem és vette át egy ilyen haverok-vagyunk-érzés, meg lett egy kicsit elegem az egészből, amit itt csinálunk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy mindig csak várunk valamire. Mintha körbeutaznánk az országot, egyik buszról a másikra szállva, időnként vonatram és közben mást sem csinálunk, csak ülünk a pályaudvaron, megállóban, út szélén és várunk. Ez maga a csinálás, a várás. Az életünket kitöltő tevékenység. Nem nézzük meg a helyeket, de hogy egyáltalán nem, csak ülünk egyik buszról a másikra, megvesszük a jegyet gépiesen.

A filmekben mindig olyan látványosan sokallnak be az emberek, hogy idegösszeroppanásuk lesz, meg elkezdenek lövöldözni, meg összeörik a berendezést, meg ilyenek és akkor a végén a hatvannyolcas Chevy-ben elkolbászol a főhős a naplemente irányába, valamelyik Interstate úton. Ezzel meg is van oldva, összetörte a kocsmapultot, felszabadult, be az autóba, betette D-be és nyomott egy kövéret.

Én meg csak, nemtom, csak azt gondoltam, hogy nem akarok folyamatosan hajkurászni dolgokat, hogy amikor már ott vagyunk, a közben felhorgadt következő terv vegye el minden energiánkat. Majd lesz lakásunk és ahelyett, hogy elterülnék a nappaliban a rohadt nagy tévét nézve, már arról szól minden, hogy az előre berendezett gyerekszobát megtöltsük egy kis élettel, naponta azért kefélünk, hogy gyerekünk legyen és a végén már eszünkbe sem jut, hogy csak azért csináljuk, mert amúgy jó.

Éva a kanapén ül és azt mondja, hogy egy átkozott pszichopata vagyok, mert képes vagyok ezt így levezetni és különben sincs érzelem a hangomban. És hogy miért nem mondtam, akkor biztos mást ki tudtunk volna találni. Éva nem érti meg, hogy amúgy sem hiszem, hogy ki tudtunk volna találni bármit, meg azt sem, hogy azt, hogy mondhattad volna, azt nem tudom értelmezni. Nem érti meg, hogy az elmémben végzetesen összekapcsolódott a köztünk lévő érzelmi viszony a várással és nem tudom már elképzelni, hogy máshogy legyen. Azt viszont mondja, hogy meg fogom még ezt bánni, amiben valószínűleg igaza van. Már persze nem úgy, ahogy ő gondolja, miszerint majd őt sírom vissza, hanem úgy, hogy Éva után nem lesz senkim, vagy talán csak ilyen nevetséges sztorik, amiben leginkább persze én vagyok a nevetséges.

Éva magába roskadva ül. Elfogadási fázis, így szokták hívni, azt hiszem, ahogy rájön, hogy ez most tényleg van és nem lehet visszacsinálni. Segít csomagolni, míg elmegyek egy időre, hogy nyugodtan elmehessen. Majd sokáig utálni fog, aztán majd nem. Éva nagyon kedves lány, szép is, tényleg jobbat érdemel, olyat, aki valóra váltja az álmait.

Éva szomorúan nézi, ahogy becsukom magam után az ajtót.

(kösz az inspirációért Háy Jánosnak)


Címkék: nők e1


2013.04.03. 00:31 samshepard

még ha a halál árnyékának völgyében járok is

Nem félek, nem félek a gonosztól. Nem.
Egy buta hollywoodi filmből ragadt meg a mondat, az úr az én pásztorom, nem is hiszek istenben, nem vagyok vallásos, vagy talán a magam módján, ahogy azt szokás írni, ha kérdezi a biztos kérdezőbiztos.
Eleve, mi az, hogy a halál árnyékának a völgye, úgy képzeltem mindig, mint a Grand Canyont, hogy amikor nincs olyan rohadt meleg, akkor jön az alkonyat és megborzongsz, mert az árnyéknak a völgyében jársz, hamarosan fázni fogsz és nem látsz mást, csak megannyi csillagot, amelyek közül egy csomó már halott, csak még nem ért ide a robbanás fénye, hogy talán ott voltak lények, elnyelte őket a vörös napjuk, még lehet, hogy menekültek is, küdtek üzenetet a semmibe, hogy itt voltunk, léteztünk és mire ideér és ha megfejtjük, már csupán millió éves por lesznek ők.
vagy csak én nézek túl sok scifit, persze,
Ha a halál árnyékának völgyében járok.
Nem félek.
De, félek. Elkerült eddig az árnyék, délidő volt, homlokom izzadt, sapkát veszek, törölgettem, nem csapott meg a hűvös borzongás, nem érintett meg. Nyár van, meleg. És akkor egyszer csak árnyak támadnak, libabőrös leszek, átfúj rajtam, látom, hogy süt a nap és mégis fázom, hiába húzom magamra a könnyű nyári takarót, mert megérint az árnyék.
Nem tudom, mit csináljak, erre nem létezik vaillantkazán, hogy befűtsek, ezt ki kell bekkelni, míg elvonul és újra kristálytiszta lesz minden az égen, újra az a kék lesz, amit olyan elbűvölve nézünk, különösen kora esti órákon, amikor mély lesz, mint az ezeréves óceán, amelynek mélyén ismeretlen szörnyek tanyáznak, de nem érnek el hozzánk, mert a mi világunk nem az övék, megölné őket a természet, pusztán a nyomáskülönbség miatt. Minket a mélység roppant össze, őket a sekély robbantja szét.
Pásztorom.
Nem terel sehovásem. Tudom, szerinted, aki máshogy gondolod, dehogynem, csupán aprók vagyunk az Ő nagy tervének kiismeréséhez, de most nem fogunk vitatkozni ezen, mert magam vagyok ezzel, énvelem beszélgetek. Nem érzem magamat terelve, vagy mintegy pásztorolva, csak baktatok jobbra-balra, egyre közelebb a völgyhöz, ahová sosem akartam eljutni.
Sápadt arc néz rám, rekedtes, száraz hang, szinte csak súg, tán még az sem megy, de látom, hogy örül nekem, hogy jó, hogy ott vagyok, hát mi mást tehetnék még. Kevesek vagyunk, te is, én is, hogy mindent megtegyünk az életben, amiben felelősségünk van, hogy aztán felzabáljon minket a lelkiismeret, szuvidolva, ahogy az igazi gourmandok teszik, lassan, minden falatot megízlelve, kis pinot gris hozzá, csak hogy jól csússzon. Lakoma vagyunk, úrias és amikor a desszert utolsó morzsája és a bor utolsó kortya is elfogy, a pincér hozza a számlát, kártyával, vagy készpénzzel lesz szíves, uram, a számla a szervízdijat is tartalmazza, erre már ne legyen gondja, köszönjük, viszlát máskor is, ámen.
Nem szűkölködöm.
Nem, semmiképp sem, nem szűkölködöm, van itt minden, kis demencia, addikció, különféle rendű és rangú betegségek, mindennapi idegbajok és hosszútávú reménytelenség, Mit lehet tenni? Már a belső, tehetetlen düh visszatuszkolásán kívül, hogy ne harapjam denevérek fejét, mint Ozzy, a Sötétség Hercege, nem vagyok vén kokós, túlélő, aki még néha összeszedi magát, de közben bebújós papucsban tengeti életét.
Hulk vagyok, tudod, óriás energiák dolgoznak, hogy nem, nem akarom, szeretném elkerülni, ezt nem akarom látni, hogy szép lassan, ahogy csak az élő dolgok tudnak, csendben megjelennek az első zöldes foltok és utána minden elrohad.
Csendes vizekhez.
Izzadt homlokom megmosom, kendőm benedvesítem, a tarkómra terítem. Minden elhallgat végül, csak a hullámok moraját hallani, a pulzus lecsökken, az izzó láng elapad és végül minden lenyugszik.
Elárasztod fejem olajjal; csordultig van poharam.
Ami elmegy, annak el kell mennie, ami marad, arra vigyázni kell, óvni, ápolni, hogy minden nap tele legyen a pohár, ne fogyjon el az olaj.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.
Velem és bennem, mindig, te véred vagyok, belőled származom, viszem tovább a neved, a génjeid, a tudásod, a nevelésed és a nevetésed. Utazóbőrönd vagyok, mindegyikőtök egy matrica, mindig velem maradtok, akárhol járjak, még ha a völgyben is.

„Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért. Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem. Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam. Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig (mindörökké)."

Zsoltárok könyve, 23. vers


Címkék: család e1


2012.12.18. 20:41 samshepard

Belégzés, kilégzés

Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés
Be
Ki
Be
Ki

lebegek, csak a lélegzetem hallom, bekibeki, szépen lassan, egyenletesen, mintha anyaméhben volnék, meleg a víz, csönd van, én vagyok, én vagyok, csak én vagyok. és az univerzum, a fejemben ott tágul szét minden irányba, bennem van az ősrobbanás, az első perc, az első csillag és a por. űrhajó vagyok, száguldok időn és téren át, de nem megyek sehova, az idő és tér összes pontján jelen vagyok, kvantumállapot, húrelmélet.

arra gondolok, amikor még voltál, hozzád értem, hozzám értél, te voltál a szél, én voltam a meghajló fa, kemény ágak recsegtek, ahogy nekifeszültek a szélnek, ellenálltak de meg is adták magukat, lecsupaszítottál, elvetted a leveleimet, ott álltam pőrén a magam valójában, egy kérges fa a levelei nélkül, de jó volt, körbeöleltél, simogattál, suttogtál szavakat hajlataimba
volt hogy vihar voltunk, te meg én törtél ágakat, fékevesztett dühvel tomboltál, de ellenáltam, nem törtél el, próbáltad, de nem tornádó, csak egy kis vihar vagy csupán, ami után csendesen esik az eső, elmossa a lehullott leveleket, eltakarítja a felkavart koszt és mocskot és reggel egy új nap virrad, üdén, mintha az éjjel nem óriás erők tomboltak volna

csak az orrom és a szám nem takarja víz, meg a péniszem, ahogy eszembe jut a tested, bekibekibeki, szapora a levegő
Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés
parancsolok magamnak
visszajön a tér

arra gondolok, aki majd leszel, értőn ölelsz, cinkosom vagy, sötétített üvegű univerzumot teremtünk, te meg én, kinevetjük a világot, ahogy kinézünk a szenvedély páráját letörölve, azon a homályos, kézhúzta csíkon keresztül, mint amikor az autóban, tudod, bepárásodik az üveg a zihálástól és hogy majd máskor, nem itt, nem most, psszt valaki megláthat, haha, kit érdekel, engem, ne csináld már
és majd ott járunk, hogy csak néznek, hogy ti már, tényleg, ott és csak bólintunk összenézve, hogy persze, ez nyilvánvaló, de nem mutatjuk, lenézésnek hatna, pedig csak egy klub vagyunk, két taggal, azért léptünk be pont, hogy.
és majd, ahogy csak mondunk egy szót, hangos nevetés vagy homályos szem vagy lángoló arc, az van belőle
és amikor ugyanott vagyunk és mégsem, hogy a másik közel van, elérhető, de most nincs rá szükség, hadd járja a saját útját, ha baj van, úgyis hívom, nem is kell, jön magától, ökörnyál rezeg a nyári szélben, nem is észrevenni, de összeköt, erős, nehéz szakítani

BelégzésKilégzés
Belégzés
Kilégzés

arra gondolok, hogy vagyok, itt a saját univerzumomban, kényelmes, csak lebegek, ki kell jönni, csinálni kell, mert ha nincs nyom, ha nem látszom, akkor nem is vagyok, fáj, fáraszt, nehéz, könnyezik a szemem az erőlködéstől, de csinálni kell, mert jobbnak és jobbnak kell lenni, hogy kész legyek, hogy ott legyek, hogy jó legyek, hogy meglegyek, ha majd hív a kürt, hogy most kell cselekedni és itt az esély, akkor nem csúszhat ki a kezemből, mert az erőtlen, gyenge
pallérozott elme és szív, marhaság, archaizáló, de ez jut eszembe, nincs mit tenni

Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés

arra gondolok, hogy ő van, az a kis élet, magamat láttam újjászületni benne, tévedés, ő más, külön, új entitás, de van, tükröződöm benne, meglepetés nekem, hullámhosszon vagyunk, akarom, benne akarok lenni az életében, hogy megmutassam neki, hogy kevesebb szívással is lehet, még akkor is, ha nem olyan vagy, mint ismeretlen piktorok megfestették ideálisnak az erős kéz és bátor szív és gyors lábak fiúját és lehetsz gyenge néha, nem baj, csak mindig kelj fel, az a lényeg és ne add fel, ha nem megy elsőre szépen és nem megy elsőre jól, mert sokat kell érte baszódni, az van, hiába minden, nem úszod meg

Belégzés
Kilégzés
Belégzés
Kilégzés


Címkék: mese nők éjjel e1 kozmonauta


2012.12.14. 22:08 samshepard

szörny e.v.

Igen.

Te, hogy is hívják? Tudod, az embert, aki kifogta a Moby Dicket. Ja, annyira nem fontos, majd megnézem a Wikipédián. Végül is az a kurva nagy hal a fontos. Vagy cet, vagy mi az, ne gecizz már velem, nem mindegy, hogy cet vagy hal? De. A lényeg, hogy kifogja, azt mire megvan, majdnem belerokkan. Ésközbe meg lófasz se marad belőle. A szörnyetegből. Legyőzte…őőő vagy az az öreg halász volt? Nem emlékszem.

Semmire nem emlékszem.

Végignéztem az egész kurva National Geographic tévét és
kurvára
semmire
nem
emlékszem
belőle.

Emberekre emlékszem, arcokra, illatokra, csókokra, harapásokra, mellbimbókra, pinákra, szájak érzésére a farkamon, arra az ízre, ezekre emlékszem. Szituációkra is, hogy akkor mit mondott és mi volt rajta és rajtam mi volt és előtte és utána mi történt. Meg szituációkra, amik nem történtek meg, mert hát nyilván csodák a filmekben vannak, hogy belefutsz a csajba a mcdonald'sban és pont oda akar leülni és akkor elbeszélgettek és elkéred a számát és randiztok és belédszeret és te is bele és végre nyugis életed lesz, egy jó csaj mellett, aki még jó fej is, meg kedves és baszott jó segge van.

egész kis kapcsolatokat játszok le a fejemben, hogy miként és majd mit mondok és mi lesz a vége és az hogyan, csak mindig a casus belli marad el és a beszélgetések a fejemben maradnak.
vagy csak képtelen vagyok elmondani őket a szavaimmal hebegek bazmeg mint egy tizenkét éves kamaszgyerek
ja, csapongok, persze, van benne ráció, de az én rációm, nem másé.

jah, a hal. igen.

szóval, hogy megküzdöttem a szörnnyel és az majdnem megevett. mert régen, csak így kidugta az orrát és azt hittem, hogy az egy kis valami, hogy azt úgy lehet hagyni, hogy majd lenyomod a mélybe, aztán az nem lesz. persze egy kurva eget nem hát egy nagy bálna, ha feljön, ülsz a kis csónakoddal a hátán azt pillákolsz kifelé, hogy mijazisten, hogykerültem erre a szigetre.

tudod, az egészben, mi a kellemetlen?
megfogod, téped, húzod, küzdesz vele, hogy menj el szörny, de közben akarod is kurvára, gyere kicsi dínó, játsszál velem szépen, itt a csont hozzadvissza.
és akkor bumm belebaszik, hogy a szörny, az te vagy. te is vagy. doktor dzseki és doktor hány. magadat kergetted egész végig, mint kutya a farkát.
jójó, nem vagyok ideges, megmondom, miért. merthogy megbékéltem vele, a szörny meg lett szelídítve. én magam is lettem ő és ő is lett én és így egybeolvadtunk.

nem szörny az többé, hanem, én, ÉN vagyok.
ja, hát persze, szopó, kicsit szörnynek lenni, hogy majd nem elég, hogy baszott jó segge van és még jófej is, hanem az, hogy bassza meg, szeresse a kurva szörnyeket is.
kibaszott kevesen szeretik a szörnyeket, csak úgy mondom. de sokkal többen, mint azt valaha gondoltam volna.

tulajdonképpen jó a helyzet akkor ám. 

jobb nekem ez így. kicsit szörnynek lenni, de mégse küzdeni állandóan, mint valami űzött vadász, mert azt soha ne felejtsd el, hogy ha egyedül megy, akkor a vadász is űzött, a feje meg az akarata az ölése, a vágy, az űzi a vad után. miközben az meg lehet, hogy faszt se tud róla, csak pillázik a réten, de szép kis füvecske, hamm, bekaplak, a szakállas kockásinges muksó meg vergődik a bozótban, puskával, hátizsákkal. nem biztos, hogy nyerni fog.

persze, hogy semmit nem értesz, hát csak magyarázok össze-vissza szörnyekről, dolgozik a fantáziám, az mindig, termeli a sztorikat, amik aztán el is húznak a reggellel, mert kelni kell, kávét kell inni, fürödni kell, habzik a sampon a fejemen, vasalok, megyek már, megyek, de jó, hogy nem tudok nagyon késni, utazni kell, mindenki büdös azon a kurva buszon, hangosan hallgatom a zenét, akkor majd elnyomja, uhh, híd, levegő, most már jó, basszon meg az ég, hogy nem biciklivel jöttem és a történetek elkussolnak, mélyen hallgatnak, nincs okosság, csak csönd van és utána dolgozni kell.

de úgyis mindig csak a nőkön jár az eszem, ez már csak ilyen.

de visszajöttem, az a lényeg, nemigaz, 



2011.08.20. 01:12 samshepard

Vihar

A vihar úgy csapott le a falura, mintha a Sátán összes ivadéka, unokatestvéri ágon is ott lakott volna.
Napközben még fullasztó meleg volt, megállt a levegő, ahogy az idő is, csak a templomtorony időnkénti bondulásából lehetett tudni, hogy azért múlik, még ha lassan is. Estefelé jöttek a hírek, hogy vihar van készülőben, idősebbek a kutyákon is látták, hogy valami majd lesz, idegesek voltak, mntha tanácstalanul téblábolnának, holott már keresik a menedéket.
 
Nem rettent meg senki, komótosan beszedték a ruhát az udvarról, elpakolták a fűkaszát, beálltak az autóval a garázsba, a szokásos óvintézkedések, egy kis vihartól csak nem ijedünk meg.
 


2011.08.15. 12:49 samshepard

felfelé

 Innen már csak felfelé van. Innen már csak felfelé van. Innen már csak... Minden reggel ez a mantra, felkelés, gép bekapcsol, bambul belefelé az internetbe. Majd fürdök, majd fogat mosok, majd. Minden mozdulat nehéz, mert nincs miért.

 
Amikor elvesztettem a munkámat, még bizakodtam, majd lesz valami, okos vagyok, jó szakember, hát miért ne volna? Az első napok milyen jók voltak, otthon lenni, akkor vagyok másnapos, amikor akarok, nem zavar senki sem. Először a kocsmázásokat unja meg az ember. Aztán a tévét, aztán a könyveket, aztán az internetet, aztán mindent. Még a kormányt szidni se jó egy idő után, pedig gyűlöletben nagyok vagyunk. Már csak az marad, hogy néhány naponta kiveri, mert azt kell, hátha beesik valami, szokásnak se rossz, el lehet menekülni pár percre a valóság elől, azzal kúrsz, akivel akarsz, lehetnek akárhányan, minden vágyadat kiélheted. Legalább nem kell emlékezni az utolsóra, szállodai szobában, bénázás, feszkó, kellemetlen maszatolás, csak hogy meglegyen, annak is akkor lett vége, sajnos most nem vagyok alkalmas hosszú kapcsolatra, ne haragudj, nem haragszom, csak még veled fogok álmodni hosszú hónapokig, bassza meg, mint a kiugrott dohányos a doboz pirosmarlboroval, nincs, nem szabad, de kell.
 
Innen már csak felfelé van.
 
Aztán meg dolgozol. Fos pénzért, de legalább valami, nem fogsz éhenhalni, arra elég, meg csinálsz valamit, olvasol, fordítasz, megírod, jöhet a következő, mindegy, mi dinótojást találtak kínában, új csipet fedeztek fel, beindult a nagy hadronütköztető.
 
Innen már csak felfelé van.
 
Visszatérsz, lesz meló, persze ismerősön keresztül, nyomod, ötletelsz, csinálod, ugyanaz, mint régen, ugyanaz a hely, ugyanaz az érzés, ugyanolyan emberek. Befogod, a szád penge, arra gondolsz, hogy jó ez, hogy van, adnak pénzt, kurva vagyok, nem sírok, majd megyek az Intercontinentalba még melózni, ott legalább elhihetem, hogy nem az vagyok, ami.
 
Innen már csak felfelé van.


2011.07.29. 11:31 samshepard

Leves

 - Kérsz levest?
Süket csönd, a férfi elmélyedt a Nemzeti Sportban, magában a Fradit szidja, micsoda falábó banda, így kikapni és az elnök is elmehet a picsába. Az újság az asztalon kiterítve, a román ülőgarnitúra kényelmetlen, mégis itt szeret olvasni. Háromnegyed tizenkettő van, szombat, lassan ebédidő.
- Lajos! Kérsz levest?! - süvölt fel a felesége.
- Mi? - néz fel az újságból, látszik a szemén, hogy nagyjából van csak fogalma arról, hol van.
- Az úristen megáldjon, azt kérdeztem, hogy kérsz-e levest? Akkor megmelegítem, csak mondd már meg! - a merőkanál nagyot csendül, ahogy odakoccan a konyhapulthoz. Nem lehet mondani, hogy odacsapta az asszony, nem, csak jelentőségteljesen letette
- Kérek, persze - süllyed vissza az újságba a férfi. Kopaszodik, fejközéptől, ahogy kell. Samjong melegítőben van, meg egy Super Sport feliratú pólóban. Zoknija kinyúlt, kicsit ki is lóg a papucs elején.

Belobban a láng a kis gázégő alatt, a nő odateszi a levest, kislábosban. Piros, persze, örökölték, csak a bonyhádi az igazi, ma már nem lehet ilyen jó lábosokat kapni. A teflon meg úgyis rákkeltő. Húsleves, répa, gyökér, zöldség, sertéscsont.

Megbolondul a telefon az asztalon, a Radetzky-marsot csipogja, a kijelzőn név, Anyu. A férfinek fel sem tűnik, elmélyülten olvas. Az asszony odalép az asztalhoz, felveszi.
- Csókolom, anyuka, igen, itt van, adjam? Rendben, megmondom neki, persze, én is puszilom magát - eltartja magától a készüléket, megnyomja a piros gombot. - Lajos, anyád üzeni, hogy holnap menj át, kaszáld le a füvet.
- Mi?
- Mondom, anyád üzeni, hogy holnap menj át és kaszáld le a füvet! Süket vagy?
- Dehogy vagyok süket, nem kell velem kiabálni.
- Nem kiabáltam, csak nem figyelsz ide.
- De, figyelek, nem látod?
- Sose figyelsz ide, állandóan csak azt a kurva újságot bújod, mintha lenne bármi értelme. Nincs is foci már, mit olvasod azt a szart?
- Azt olvasok, amit akarok, engem érdekel.
- Persze, azt olvasol, amit akarsz. Felőlem! - fordul vissza a nő és megkavarja a levest. Hideg még, egyben áll a zsír a tetején, kis lemezkékben, mint a békanyál a tavon, csak ez fehéres-sárgás.

A férfi visszamélyed az újságba. Megzizzen a lap széle, remegni kezd a levegőben, zajt csap. Leteszi.
- Neked meg mégis mi bajod van? Az a baj, hogy elolvasom az újságot? - kérdezi a nő hátától. Amaz visszafordul.
- Hogy nekem mi bajom van? Neked mi bajod van! Azt se tudod, hol élsz, mit eszel, hát mintha nem ezen a földön élnél? Mindent háromszor kell megkérdeznem, mire idefigyelsz! Persze, olvassál csak nyugodtan! Meg nézzed azt a kurva Eurosportot egész nap, más se érdekel!
- De igenis érdekel, csak soha nem mesélsz, csak vitatkozol velem állandóan.
- Én? Veled nem lehet beszélni, te szerencsétlen! Az nem beszélgetés, hogy mondok valamit kétszer és rávakkantasz valamit! Ennyi erővel vehetnék egy kutyát is, azt legalább meg lehet tanítani valamire!
- Jó, akkor vegyél egy kutyát.
- Nem akarok kutyát, a férjemet akarom, nem érted, mi? Nézz magadra, itt ülsz, mint egy rakás szerencsétlenség, mintha 70 éves lennél, pedig alig múltál ötven! Úgy is nézel ki, meg úgy is viselkedsz! Sosem vagy rendesen felöltözve! Eleve, sose megyünk sehová, csak itthon ülünk és meresztjük a seggünket! Régen bezzeg eljártunk kirándulni, meg szerte az országban!
- Régen még Andris is itthon lakott.
- És a gyerek kell ehhez? Mi ketten már nem is mehetünk el? Azzal se tudod, mi van! Meg tudod mondani, hogy hívják a barátnőjét? Nem, mi? Persze, hogy nem.
- Noémi?
- Az kettővel ezelőtt volt, Kata, érted, Kata. Jellemző.
- Jönnek-mennek ezek.
- Ja, két éve ő van, lehet, hogy össze is fognak házasodni.
- Jó, oké.

Beáll a csönd. Lajos rezignáltan az újságjába süllyed megint. A leves percegni kezd, melegszik lassan. Az újság megint az asztalra fekszik, a férfi felnéz.

- Én nem vagyok így boldog.
- Mi? Mi az, hogy nem vagy boldog? - kérdez vissza az asszony
- Nem vagyok az és kész.
- Magyarázd ezt meg nekem.
- Nem tudom. Csak azt érzem, hogy nem vagyok boldog. Nem veled van a bajom, hanem ezzel az egésszel. Az egész kurva lakóteleppel, a dögmeleg lakással, meg mindennel.
Az asszony döbbenten néz.
- Mégis, akkor mit szeretnél?
- Azt nem tudom. Mást.
- De hát én ezzel most mit kezdjek? Itt ülsz, majd közlöd, hogy nem vagy boldog. Mit akarsz? Más nő van a dologban? Mert ha igen, hát kúrj, akivel akarsz, engem nem érdekel, majd megbirkózom vele valahogy. Azt hittem, legalább a szex rendben van köztünk, még.
- Nincs másik nő, nem is kell. Nekem te jó vagy. Csak ezzel az állóvízzel van a bajom. Itt vagyunk 10 éve, ülünk a meleg fosban, van egy autónk, meg egy panellakásunk. Minden nap bemegyek dolgozni, megcsinálom a munkám, kilectől ötig, hazajövök, eszünk, nézem a tévét, alvás, másnap ugyanaz. Ebből van elegem.
- De nem tudod, mit akarsz helyette.
- Nem.
- Hát keress másik munkát.
- De mit? Öreg vagyok, nem kellek én sehova máshova, meg aztán csak ehhez értek. Meg is fizetnek jól. Csak fáradtnak érzem magam.
- Költözzünk egy házba? Végülis, ha eladjuk a telket, meg ezt a lakást...
- Nem tudom. Inkább a gyereknek kéne venni valamit, nem?
- Hát eddig én is ezt gondoltam.
- Akkor meg.
- Könyörgöm Lajos, hát bökj már ki valami értelmeset! Váljunk el és házasodjunk megint össze, vagy mi az isten?
- Marhaság.

Megint csend. A leves már zubog a kislábosban. Az asszony a férjét nézi. Csak végtelen ürességet lát a szemeiben. Elszomorodik. Folyni kezdenek a könnyei.
- Lajos, én ezt nem értem. Én eddig azt hittem, minden rendben van, csak kicsit szétszórt vagy. Most meg azt mondod, nem vagy boldog. Mióta?
- Azt hiszem, sose voltam igazán.
- És ezt csak most mondod?
- Most jöttem rá.
- Most, itt az asztalnál, Népsport olvasás közben?
- Nemzeti Sport.
- Mindegy!
- Nem mindegy. Néhány napja.
- És azóta ezen rágódsz?
- Igen.
- Utazzunk el valahova? Az jó lenne?
- Nem tudom, biztos.
- Könyörgöm, valamit bökj már ki!
- De hát ha egyszer nem tudom!

Az asszony felkapja az újságot, összetekeri, hisztérikusan csapkodni kezdi vele a férjét. Az meglepődve nézi.
- Nem tudod, mi? Csinálom neked az ebédet, te meg kijelented, hoyg szarul vagy, hogy nem vagy boldog! És ennyi! Nem mondasz semmit, mitől lenne jó, csak ülsz itt és azt ismételgeted, hogy nem tudod! Ki vagy te, he? Hát mit követtem el uram, hogy ez jutott nekem?
Hangosan becsapódik a konyhaajtó, ahogy a nő kirohan rajta, be a szobába. A férfi feltápászkodik, nehézkesen, utánamegy. A szobában az ágyon fekvő nőt némán rázza a sírás, a háta rázkódik. A férfi nekitámaszkodik az ajtófélfának, nézi. A nő negyvenkilenc. Szerencsés alkat, egy gramm felesleg nincs rajta, alig ereszkedtek meg a dolgai, ami nem nagy, az nem is lóghat. Még mindig szép, egy tízest letagadhatna. Kisfiúcskák udvarolnak neki a boltban, ahol pénztáros. A férfiben felhorgad valami, amit nagyon régen érzett már.
- Erika, szeretlek - mondja halkan. A nő lassan felé fordul, csillog a szeme a könnytől.
- Mi?
- Azt mondtam, hogy szeretlek. Ne haragudj.
- Ezt most, így mondod? Évek óta nem mondtad nekem, hogy szeretsz.
- Pedig szeretlek.
- Én is szeretlek téged, te szerencsétlen - mosolyodik el a nő. - És nem haragszom.
- Nem ezért ne haragudj, hanem mert eltékozoltam az életedet.
- Nem tékozoltad el.
- Dehogynem. Milyen jó nő voltál, sokkal többre vihetted volna, mondjuk Pesten.
- Mi, lettem volna kurva?
- Mindig is okosabb voltál nálam, meg határozottabb. Neked egy gazdag férj járt volna, nagy házzal.
- Az isten áldjon meg már, tényleg, hát én hozzád mentem! Kit érdekel ez ma már!
- De még mindig jól nézel ki, még tudsz mit kezdeni az életeddel.
- De nekem így jó! Én csak annyit szeretnék, hogy néha mozduljunk ki itthonról, meg ne csak az Eurosportot nézzed!
- Jó.
- Akkor jövő héten elmegyünk valahová?
- El, igen.

A férfi odamegy, átöleli az asszonyt. A szeme még mindig üres.
A konyhában elforrt a leves, a répa odakozmált, de senkit sem érdekel.



2011.03.15. 21:18 samshepard

Suhan

 A testem felemelkedett, lábbal előre kezdtem el repülni. Nagyon hülye póz volt, a szánkósokat sem értettem soha, hogyan, de hiába kapálóztam, csak így ment. Elég tisztes távolságot tettem már meg, amikor rájöttem, hogy a lábammal tudom irányítani az utazásomat. Nagyon nagy sebességgel haladtam, a táj egyetlen elmosósott csík volt csupán, nem láttam semmi kis azonosítható részletet, hogy megtudjam, hol vagyok. Csak repültem.

Hosszabb ideig elvoltam így, aztán egyszerre csak lassulni kezdtem és leszálltam egy mezőn. Olyan volt, mint a windows háttér, kék ég, zöld fű, ameddig a szem ellát, nem töri meg fa, vagy bármi más a táj zöldes szövetét. Megindultam, találomra. Furcsa volt ez a táj, gondolkodnom kellett rajta egy darabig, miért. Csönd volt. Nem susogott a fű, nem percegett valami kis állatka, egyszerűen teljes csönd volt. Emellett a nap sem égetett, sütött ugyan, de csak fény volt, nem éreztem a hatását. 

Kezdtem kétségbeesni, elég reménytelennek tűnt ez az egész, nem látszott, hogy bárhova is eljutok majd. Énekelgetni kezdtem, hogy attitude, you got some fuckin' attitude, ez a sláger jutott először eszembe. A hangom messze elszállt, de nem visszhangzott, mégis, megnyugtató volt, ez olyan igazinak tűnt.

Ez biztos valami teszt, hogy bírom, mi. Végtelen egyedüllét fogott el, vegytiszta magány. Persze. 

Mi ez? Honnan jöttem? Miért kerültem ide? Egyszerű és közhelyes kérdések, amikre most nem nagyon van válasz. Foglalkozhatnék persze a fűszálak tövében megbúvó hangyákkal is. Megfigyelhetném őket, ahogy apró darabokat metszenek ki a növényekből, hogy aztán a bolyba vigyék, táplálandó a királynőt és a közösséget, ahogy kérdés nélkül teszik a dolgukat, a kémia és az ösztönök kijelölte úton. Ha volnának hangyák.

Mennem kellett tovább. Menni és menni és menni.

Menni kell. Tovább. Itt nem jó, kényelmetlen. A hangom hallatszik, de nem reagál rá senki és semmi. Hiába beszélek, énekelek, kiabálok.

Menni kell. A kémia és az ösztönök diktálják, így nem lesz jó, menni kell, hátha egyszer megérkezem. 

Menni kell, majd ott is fogok fázni és ott is lesz rossz napom, biztos, majd a vernyognak a madarak hajnalban, gyűlölni fogom őket ezért és zavarni fog a hangos autók zaja, de lesznek, tudom majd, hogy élek.

Menni kell, a kimondott szavaim felverik a csendet, ahogy a roppanó ág az erdőben az állatokat, válaszolnak rá, visszasugalmaznak, belerúgnak a szavaimba, megkantározzák és megülik őket, betörik, átformálják, elveszítik és kicsapják, újra befogadják őket.

Menni kell, ha fáj a láb, merevedik az izom, ha roppan a derék reggel, ha két kávé sem elég az emberré váláshoz.

Menni kell, visszaverni a boka után kapó kisméretű keverékkutyát, belenézni a kapu mellett ülő néni szemébe, aki kendője alól érteni véli a világot, az empíria élő szobra ő, mindenről tud, mindenről van véleménye.

Menni kell, nem foglalkozni a gubancos szakállú kéregetővel a villamoson, a telefonról zenét hallgató roma srácokkal, a dioptria nélküli szemüveget viselő szűk nadrágos, tornacipős lányokkal sem, az öreg nénivel sem, aki szerelmes a miniszterelnökbe és a másikkal sem, aki meg az előzőbe.

Menni kell.

Kifolyt a nyálam, alvás közben, a hátsó ülésen. Az ablakon kinézve ezernyi gyertyaláng, közeledik a nagyváros, hazaérek lassan.



2011.03.06. 19:31 samshepard

Fura inges

- Figyelj, tudod mi ebben a jó?
- Mi? Miben? - kérdeztem vissza, mert nem figyeltem oda, elkalandozott a tekintetem.
- Hát a fiatal csajokban, ezt magyarázom
- Na mi?
Gergő régi barátom volt, néha megittunk egy sört, az a fajta ismeretség, ami közepes erősségű kapcsolat, nem tengermély barátság, de az ismerős státusznál mégiscsak több. Az ilyenben az a jó, hogy évekig kitart, nem változik. Nem járunk együtt nyaralni, de néha, egy-két havonta meginni egy sört: éppen megfelelő.
Jól nézett ki, már persze a harmincnégy évéhez képest. Kezdett tokásodni, azt borostával takarta el, de nem volt meghízva. Mostanában különösen felvitte az isten a dolgát, középvezető lett. Így kívülről nézve tulajdonképpen egész hasonlóak voltunk.
Valahogy minden beszélgetésünkben a csajokra terelődött egy idő után a szó, persze, meg a szarásra, ha már eleget ittunk, férfiak egymás között, jellemző. Nem volt egyikünknek sem családja, vagy igazán állandó, megragadt csaja, csak közdöttünk, mint malac a jégen. Küzdöttünk... Persze, szóval ő csak cserélgette a csajokat, én meg minden olyan nőbe beleszerettem, amelyik egy kicsit szart a fejemre és lehetőleg jó zakkant volt. Sikerült természetellenes vonzódást kialakítani az ilyen típus iránt, amelynek legtöbbször az lett az eredménye, hogy megzuhantam a faszba, ők meg továbbálltak.

- Szóval az a fasza bennük, hogy még nincsenek kicsinálva, érted? Nem rohangálnak lobogtatva a kisebbségi komplexusukat, hogy ők ráncosak, meg öregek, meg nem szereti őket senki. Olyan egészségesek, érted?
- Értem - Közben azt gondoltam, hogy még hányszor kell vajon elmondanom, hogy értem, nem kell minden mondat végén megkérdezni. Sosem sikerült erről leszoktatnom. Most meg már nem is próbálkozom, minek, lehet, hogy még hiányozna is, ha abbahagyná.
- Én tényleg nem is értem, hogy mit eszel ezeken a nőkön hallod, de tényleg. Mind le van robbanva, érted? Arról meg nem is beszélve, hogy ott a gyerek, már ha van, akkor az a para, ha meg nincs, akkor meg az, mert akkor meg meg van hülyülve, vagy eleve hülye is volt.
- Ühüm - dünnyögtem, érdeklődést színlelve, persze máshol járt az agyam. Egész pontosan a szememből kiindulva, a válla fölött mintegy húsz centivel elhaladva, olyan három, három és fél méterre, ha mérnöki pontossággal lehetne meghatározni.
A nő, akit néztem, az a típus volt, amelyikről elsőre nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, vagy sem, ami persze, az eddigi tapasztalataim alapján leginkább azt jelentette, hogy de, csak közben megszólalt a vészcsengő. Olyan harminc-közepes lehetett, pont az esetem. Hasonlított valakire. Egy híres, francia színésznőre, annak az énekesnek a lányára, ő is ez a típus volt, a megállapíthatatlan. Szép, de van benne valami, mint amikor az egyszerű zenében van egy félhang, ami elsőre nem illik oda, de aztán rájössz, hogy aki írta a dalt, az jobban ismer, mint te magadat és az bizony ott kell, hogy legyen, mert úgy lesz egész, csak meg kell szoknod.
Próbáltam a szemébe nézni, de nem nézett fel, így csak méregettem. Érdekesen volt felöltözve, látszott, hogy nem tizenkettő egy tucat. Amikor azt mondom, érdekesen, akkor persze nehéz kitalálni mire gondolok, szóval egy törékeny, kis nő láthatóan nagy cuccokban, amik kicsit pasisak is, aztán mégis iszonyú jól áll neki.
Huhh, felnézett.
Elmosolyodtam.
Elmosolyodott ő is.
Jó, és akkor most? Na igen, ez nem megy nekem, hogy akkor, mintegy Clint Eastwood módjára odamenjek és leterítsem, mint valami nagyvadat. Ehelyett megy a bénázás, meg a kiderítem, kicsoda és akkor megpróbálok levelezésbe elegyedni, aztán vagy sikerül valami, vagy nem.
Ez van, már azt hiszem nem fog változni.

Lesütöttem a szemem, otthagytam. Majd gondol valamit és minden bizonnyal igaza is lesz.
Visszatértem fejben Gergőhöz.
- Figyelj, azt azért vágod, hogy ezt nem direkt csinálom? Ezek a nők vonzanak és kész, mit tegyek. Nem bírom a húszéves csajokat, az van. egyszerűen gyerekek még, vagy megváltják a világot, vagy hisztiznek valamin. Aztán nekem kell elmagyaráznom mindig, mi hogy van. Én nem akarok az apukájuk lenni, nekem agyban, életkorban, tapasztalatban megfelelő partner kell. Csak ezek meg ki vannak purcanva, igen, én meg azt hiszem, hogy na majd én megoldom és majd sikerül, amibe másnak beletört a bicskája. Aztán persze az a vége, hogy jön valami faszi, jó kocsival, aztán, mintha nem is lettem volna.
- Ezt mondom neked én is. Barna, bazmeg, ne csináld már. Erről kéne leállnod. A mostani csajom húsz éves és nem hisztizik, és nem váltja meg a világot, és van esze is. Persze, van amikor elő kell venni az idősebb pasit, de legalább tudod, mit miért csinál, meg nem játszmázik össze-vissza. Attól bírok én is a falnak menni, eljátszom a nagyasszonyt, vagy a kislányt, vagy a naívat, vagy a kurva okosat, aztán persze mögötte meg semmi, érted, nem is olyan. Azt meg már persze nem is mondom, mennyire más a szex egy ilyen csajjal, érted.
- Értem, hát - mondtam elmosolyodva.
- Na, ezt mondom. Huhh, - sóhajtott - hagyjuk is ezt, kár erről ennyit beszélni. Kézeld, voltunk a céggel a múlt héten egy olyan sztékezős helyen, besza-behu, hallod. El kell majd mennünk oda egyszer, hibátlan, a médiumnak rózsaszín a közepe, nem véres, de nincs is átsülve és ilyen szarvasgombás szószt adnak hozzá, na, mondom, hibátlan.
Ezzel áttértünk a zabálásra, ahogy ez szokott lenni, majd még két sör, aztán a klotyóetika jön, meg a politika, ahogy az mindig van.

Amikor legközelebb arra néztem, a nő a fura ingében és a finom ráncaival már nem volt ott.



2010.10.30. 18:21 samshepard

Fekete felhők a Ráday utca felett (1.)

 

 Valami régi csajpop-slágert dúdolva vágtam át az utcán. If you're ready, call me boy, you better push the button... Innen nem tudtam tovább a szöveget. Már nem emlékeztem a banda nevére, onnan maradt csak meg, hogy a barátaim punkzenekara egyszer játszotta és vicces volt. Punk, barátok. Furcsa érzések merültek fel bennem.

Ma már nem lehet punkot játszani, ahogy nagyon sok más zenét sem. Először még csak ferde szemmel nézett a hatalom, vegzálta azokat, akik ki merték nyitni a szájukat, vagy csak simán jól akarták érezni magukat, azonban, ahogy megerősödtek és sikeresen eltüntették a szabadszájúak utolsó képviselőit is, kerekperec betiltottak mindent, ami nem tetszett nekik. A punk alapjaiban balos műfaj, mennie kellett, de így jártak a DJ-k és az úgynevezett alternatív szcéna nagy része is. Milyen szépen megmutatta ez, hogy egyesek mire képesek a boldogulásért, Akiket a tévék és a kommersz rádiók tartottak el, hamar felismerték a lehetőséget, hogy csak át kell írni a szövegeket hazafiasabbra és rögtön minden rendben lesz, nem kerül veszélybe a napi hakni és megélhetés. Nem is lehet semmi mást hallani, sem a Szécheny Rádióból, sem a Szent Mária tévéből, már ha szórakoztatásról van szó. Kenyér és cirkusz kell a népnek, ezt még ők is tudják.

Én miért maradtam itt, nem tudom. A barátaim mára mind vagy halottak, vagy leléptek valamelyik szomszédos országba. Mióta az értelmiség átszivárgott Szlovákiába és Romániába, összehasonlíthatatlanul jobb lett a magyarok helyzete, a vezetők ugyanis felismerték, hogy nyilvánosan jól kell bánniuk a menekültekkel, ha nem akarnak úgy járni, mint Magyarország és nem akarnak kipottyanni az Unióból. A legjobban talán José hiányzik. Mindig hajlamos volt arra, hogy nagy legyen a szája és amikor egy este a pufidzsekis pribékek megtalálták az utcán, odaszólt. Nagyon megverték és bár időben kórházba került, a belső vérzései miatt nem sikerült túlélnie. Forrt a vérem, tenni akartam valamit, de rá kellett jöjjek, hogy már késő. Ezt az egészet nyolc évvel ezelőtt kellett volna megállítani, amikor elkezdődött. Negyvenhat éves vagyok, gyenge és megfélemlített már a lázadáshoz. 

A többiek szétszóródtak mindenfelé a világban, ki Londonban, ki valamelyik szomszédunknál, ki Németországban kötött ki. Nekik volt igazuk, mára már beláttam, nekem is mennem kellett volna. Kellett, volna, micsoda felesleges szavak. Kispolgár vagyok egy diktatúra uralta országban. Kussolok, végzem a munkám, elfogadom a pénzt, amit adnak érte és élek. Néha már ez is csodás kiváltság, legalább nem valami nedves pincében rohadok. Ha például valaha is beléptem volna a Zöldpártba, akkor biztosan nem így élnék, hanem vidéken, valami táborban, társadalmilag hasznos munkát végezve.

Rágyújtottam egy iráni cigire, gusztustalan íze volt ugyan, de jobb volt, mint a Fecske, maradtam ennél. Sötét volt már, egyedül lépkedtem a kihalt Ráday utcán, a bedeszkázott kirakatok előtt. Messze megláttam két alakot, jól látszott a kakastoll a süvegjükön. Csendőrök. Befejeztem a dúdolást, szemembe húztam a kalapom és megpróbáltam minél kisebbnek látszani, kerülni a feltűnést. Felgyorsítottam kissé a lépteimet, de nem siettem, az is gyanús lett volna. Végül gond nélkül elmentek mellettem, rám sem néztek.

Mentem tovább a híd irányába, ahol a lakásom volt. Még egy alak jött szembe, szokásos járókelőnek nézett ki. Ahogy egymás mellé értünk, lelassított és hozzámszólt:

- Elnézést, tud nekem tüzet adni?

- Persze - válaszoltam és előkerestem az öngyújtómat. Szeles volt az idő, közrefogta a kezével a kezemet, miközben igyekeztem a lángot a cigarettája alá tartani. Egyszercsak éreztem, hogy valamit a kezembe csúsztat. Ráemeltem a tekintetem.

- Ne kérdezzen semmit! - suttogta, vagy tén csak formálta a szavakat a szájával. - Köszönöm! - köszönte meg a tüzet hangosan, majd elsietett.

Remegve dugtam a kezem a zsebembe, öngyújtóstul, papírostul, legalábbis annak tűnt. Vettem egy mély lélegzetet, majd elindultam hazafelé.

 

Ahogy hazaértem, alábhagyott a remegés. Itt biztonságban voltam, legalábbis hitem szerint. Egyszer már végignéztük a lakást és nem volt benne poloska. Korábban még azt gondoltam, nem is lehet, engem aztán minek hallgatnának le, csak egy fikadarab voltam egy gyárban. Amikor megkezdődtek a letartóztatások, akkor kiderült, mindenki számíthat a titkosrendőrség figyelmére.
Az asztalon száraz kenyér, kinnmaradt, megzöldült párizsi, meg egy múlt heti példány a Nemzetből. Mostanában sikeresen sóztam el odabenn, egy-két kolléga szívesen vitt haza két példányt is, kellett a papír gyújtósnak. Nem volt itthon senki a másik három lakótársam közül, hétvégén hazamentek a családjukhoz, leginkább segíteni a nagy szükségben. Nem mentek jól a dolgok.
Én maradtam, nem volt hova menni. A húgommal nem beszéltem egy ideje, átment jó magyar anyába. Sose gondoltam volna, de közénk állt a rendszer. Ő kiszolgálta, én eltűrtem.
 
Először csak röhögtünk az egész Királyi Egységfronton, meg Szabó Lajoson. Szabó Lajos, milyen átlagnév már ez? Még az előző kormány idején jelent meg a párt és a parlamentben ülőkben csalódott emberek között hamar népszerűek lettek. Rendet ígértek, kompromisszumok nélküliséget, megoldást a romák problémájára, egyszer és mindenkorra. A szétforgácsolódott magyar értelmiség és vele az egész baloldal csak nevetett rajtuk, hülye nácik, mondták. Aztán, ahogy egyre jobban látszott, hogy ezek komolyan gondolják azt, hogy itt újra egy olyan ország lesz, amit ők elképzeltek, milyen lehetett 1938 környékén, úgy jött a riogatás. Barna eső fog esni, mondták okos szónokok. Az emberek persze magasról leszarták őket. Jobban akartak élni, több tévét és autót venni, érdekelte is őket a félrevert harang, annyiszor hallották már. Talán ha az úgynevezett értelmiségiek minimális mértékben is egyetértettek volna egymással, talán, akkor megnyíltak volna a fülek.
A vezető párt megpróbálta elbagatellizálni az egészet, de a kormányzásuk ideje alatt elhíztak, elbíztak, azt hitték, örökké tart majd a hatalmuk. Akkor jöttek rá, hogy tévedtek, amikor a részben az általuk hozott törvényeknek is köszönhetően tényleg kétharmad volt az eredmény. A nyolcvan százalékos parlamnti többség pedig mindent eldöntött. Szabó Lajos meg, hogy-hogy nem, talált magának nemesi ősöket és így Kemenessy-Szabó Lajosként működött a továbbiakban, mint főkormányzó. Királyunk nem volt, de az ország alkotmányos monarchia lett.
A továbbiak az ilyenkor szokásos forgatókönyvet követték már, kár is lenne elmesélni. Megnéztük ezt egyszer, kétszer, százszor az egész kibaszott huszadik században.
Körbenéztem, már rutinszerűen, majd a zsebembe nyúlva elővettem a papírt.
 
B!
 
Nem tudom, hogy vagy, de nem hiszem, hogy jól. Fogalmam sincs, mennyire beszélsz még németül, de ideje lelépned onnan, gyere ide. Intéztem neked német útlevelet. Menj el a Szabadság-hídhoz, menj fel a Sziklatemplomhoz, hétvégén és válts belépőt. Ahogy bemész, van egy feszület jobbra, amögött lesz egy csomag, pénz, papírok és egy retúrjegy Bécsbe, érvényesítve. Vegyél magadnak ruhákat, bőröndöt szerte a városban, haza már ne menj. Hans Mittenthalernek fognak hívni, gyakorold, addig is.
 
Várunk.
 
B.
 
Megdobbant bennem valami. Mindenre számítottam, csak erre nem, hogy pont B lesz az, aki ír nekem. B jóbarátom volt anno, a német nyelv felkent pápája. Ő szerezte nekem a némettanárt, akinél tanultam, majd később, előbb heccből, aztán valamifajta rendszeres szeánsz keretében németül beszélgettünk és közben az egyik legjobb barátommá vált, még így a társaságunkon belül is. Nem írta hol van, de egyértelmű volt, Berlinben.

 

 



2010.10.29. 21:12 samshepard

sör, jäger

 Emlékszel még, ahogy a Terminátor végén kialszik a piros fény a szemében? Megvan? Szépen lassan elhalványul, nem úgy, ahogy egyébként a piros fények szoktak, a lakásban, például. Most ez miért jutott eszembe? Ja, tudom.

Szóval pont úgy múlt el a motivációm, meg az érzéseim is. Egyszer csak, tudod, azt vettem észre, hogy már nem érdekel. Egy kicsit sem. Kivel, mit csinál, hol és mikor. Ja, tudom, szerinted csak tagadom, pedig erről szó sincs. 

A baj ott kezdődött, hogy aztán túlságosan belejöttem. Lassan minden iránt megszűnt az érdeklődésem, nem érdekelt a Magyar Narancs, aztán nem érdekeltek a komoly könyvek és aztán lejöttem a zenéről is. Minden este azzal telt, hogy fogalmatlanul kapcsolgattam a tévét és nagyon sajnáltam magam. Aztán már azt sem, mert nem érdekelt. Dolgozó, evő-alvó-szaró biorobottá képeztem magam, mint valami tengerészgyalogos. Jó, oké, ennek volt jó oldala is. Képtelenség elmondani, mennyire jó érzés, amikor például az emberek sem érdekelnek. Úgy mész el a koldus mellett, mintha levegő lenne, a hangosan röhögő ostoba gimnazista fiúkat sem nézed már le, nem jutnak el a füledig a legújabb hódításaikról kitalált történetek, amiknek persze a lényege az, hogy mindegyik végén óriásit keféltek, dugtak, szeretkeztek, folytathatnám.

Aztán úgy döntöttem, hogy ennek vége kell legyen, ennek a poros motiválatlanságnak, hogy minden olyan szürke. Oké, oké, de mit lehet, tudod, nem úgy van az, hogy mittudomén, csak úgy beleszeretsz valakibe. Megint nekiálltam, erővel, narancsot olvasni, meg komoly könyveket. Ide-oda felböffentettem a véleményem, aztán szórakoztam a reakciókon, nincs szórakoztatóbb ennél, írsz valami direkt mélyenszántót, aztán nézed a sok igenlő mentális kutat meg a trollokat, elvannak egymással, kicsit olyan, mint egy ilyen szellemi Farmville.

Jó, az persze, az nem változott, hogy egyedül. Mármint, á, hogy mondjam? Szóval egyedül lenni nem azt jelenti, hogy nincs kivel basznom, nyilván azt is, hanem hogy nincs a közelemben egy hozzám hasonló agy, akivel aztán, mint a Macskabölcsőben, hogy összedugjuk a fejünket és kifordul a világ a sarkából, persze, röhögj, nyilván, ha másunkat dugjuk össze, akkor is. Munkahelyen sem nagyon, persze, más világ, senkire nem tudok és akarok rosszat mondani, de nem a barátaim és ez így van jól.

Jó, hagyd már, a hülye kérdéseiddel, ez is elég volt, hozzál inkább még egy jägert meg sört, te vagy a soros, aztán beszélgessünk csak úgy a csajokról. Képzeld, a múltkor láttam egy nőt, tisztára a Charlotte Gainsbourg jutott eszembe róla, bár rengeteg vodka volt bennem, de aztán máshol is megnéztem és még mindig. Igen, nekem van kírva a Facebookra, hogy szerelmes vagyok Charlotte-ba, de már régóta. Nem, nem látok mindenkiben francia színésznőt.

Na, most vannak kevesen a pultnál, elmegyek pisálni, te meg hozz még sört, meg jägert.

 



2010.09.22. 19:12 samshepard

ez, művészet

 Megnézte magát jól a tükörben. Szürke póló, farmer, seszínű haj, tornacipő. Végiggondolva semmi különös, de úgy érezte, hogy tökéletesen illik a közegbe, ahol volt. A haja, azzal lehetne csinálni valamit, befesthetné világosszőkére, de ahhoz kicsit meg kéne növeszteni. Vékony testalkatú fiú volt, huszonnégy éves, munkanélküli.

Lassan sétálgatott a kiállítóteremben, úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná a huszadik századi, modern festményeket és fotókat. Néha tényleg megállt egy képnél, akkor alig bírta leplezni a dühét és az undorát. Ez nem művészet, ez szemét, pörgött a fejében az idegesen remegő szemek mögött.

Sosem értették meg. Háromszor alázkodott már meg a felvételi bizottság előtt a művészeti egyetemen. Ott ültek a hájas testükkel, a cigarettától sárga ujjaikkal és fogaikkal és megmondták, hogy nem tartják alkalmasnak arra, hogy oda járjon. Ezek. Ő taníthatná nekik. Az utolsó alkalommal kis híján nekiugrott a felvételi bizottság vezetőjének, alig bírta tűrtőztetni magát, hogy ne vegye elő a faragott nyelű bicskáját, amit még az apjától kapott és ne vágja át annak a hájas szemétnek a torkát.

Igazából az embereket figyelte a szeme sarkából. Meg persze saját magát, ha elsétált a tükör előtt, ami a folyosó végén volt. Egy kissé zilált, kopaszodó srác, láthatóan látogatóban van a városban. Két idősebb, kissé alkoholista fejű értelmiségi nő, akik nyugdíjaséveiket napközbeni piálással és kiállítások látogatásával töltik. Egy külföldi pár, spanyolul beszélnek. Gimnazista lányok. 

Meg az a lány. Kinézetre a szokásos, tunika, szoros farmer, converse, kevés smink. Látható volt rajta, hogy valami művésznövendék. Ó igen, az a kis tehetségtelen, akit a hetes béemvét vezető szülei beirattak egy iskolába, mert olyan ügyesen rajzol. Persze tehetségtelen picsa ez is. Neki ez sem járt, az anyja eladónő, az apja rég meghalt. Ketten rohadtak a panellakásban a külvárosban, már amikor, mert gyűlölt otthon lenni. Széltében-hosszában bejárta a várost, elment a művésztelepekre, a kiállításokra. Érezte, hogy ott a helye, neki ez járt.

Felment a lépcsőn, ami a terem közepén húzódott és onnan figyelt. Figyelte a lányt, ahogy elmélyülten nézegette a képeket. Persze, nézzed csak, azt hiszed, ezek jók, mi? Te is ugyanilyen szart fogsz csinálni, angyalom. Majd én, majd én megmutatom neked, mi a művészet, csak figyelj oda.

Amikor látta, hogy a lány kifelé tart, ő is elindult lefelé, majd követte, ki a teremből. Kiment az épületből, megvárta, míg a lány kiveszi a táskáját a ruhatárból és kijön, majd követni kezdte. Átmetróztak a városon. A lány nem sejtett semmit, rutinos volt már, messziről követte. Fel az aluljáróból, ki az utcára. Szellős város volt, mindenhol parkok voltak, szerencsére. Ahogy meglátta az ideális helyet, elkezdett gyorsabban lépkedni, hogy utolérje. Közben meglocsolta a zsebkendőt, alaposan. Amikor a háta mögé ért, még vetett egy gyors pillantást körbe, nem járkál-e valaki a környéken, de szerencséje volt, már mindenki behúzodott a lepukkant panellakásába Derrick-ismétléseket nézni.

Gyors volt a mozdulat, a lánynak nem volt ideje sikítani. Egy kicsit kapálózott, majd elernyedt. Nem véletlenül választott alacsonyakat, így még az ő hitvány testének sem okozott gondot behúzni a testet a sötétbe. Az ápolónő anyja kártyájával szerzett kábítószert már rutinosan adta be. 

A remegés először enyhébben, majd egyre erősebben futott végig a testén, ahogy feltolult az agyába a hormonok szédítő keveréke. Egyre lázasabb hevülettel tépte le magáról és a lányról a nadrágot. Franc essen ezekbe a szoros farmerekbe, alig bírom leszedni. Gumit húzott, ezek mindenkivel basznak, nem kell nekem valami ragya a farkamra. Ráfeküdt a testre, majd behatolt a szűk nyílásba. Egyre ziháló lehellettel mozgott rajta, majd érezte, hogy minden kijön belőle. Ha el is szakadt a gumi, legalább terhes nem lesz a kis szuka. Gyűlölte a gyerekeket, elborzasztotta még a gondolata is, hogy neki valaha legyen egy ilyen mindig szaros bőgőmasinája.

Nem végzett még. Elővette a kést, majd felhúzta a lány pólóját és alkotni kezdett. Valamiért egy galamb jutott az eszébe, ez került a hamvas bőrre, örökké letörölhetetlen képként. Amikor végzett, elővette és széthajtogatta a papírt, amit magával hozott, majd ráterítette a sebre. Mikor megjelentek a vonalak, leszedte, hagyta egy kicsit száradni, majd eltette újra, összehajtogatva. Visszahúzta a lány bugyiját és nadrágját, az oldalára fektette, stabilan, nehogy baja legyen, majd rendbehozta magát. Az utcára kiérve sietős léptekkel távozott.

A kiállítás megnyitója az év egyik legfontosabb művészeti eseménye lett végül. Olyan műveket sikerült megszerezni, amelyeket még soha, senki nem láthatott és ez egyes egyedül az ő sikere volt, az elmúlt egy év munkája. A beszéd után, amelyben mesélt a kiállítás létrejöttéről mesélt, odafordult a múzeumigazgatóhoz, hogy koccintsanak az alkalomból. Ahogy elfordult, mindenki láthatta a meztelen hátát a fenekéig kivágott estélyiben, rajta pedig a tetoválást, amely egy hihetetlen részletességgel kidolgozott galambot ábrázolt. Sűrű nap volt, aznap nem olvasott újságot, de ha mégis olvasott volna, akkor sem biztos, hogy észreveszi a hírt, hogy egy férfit felakasztva találtak egy külvárosi panellakásban, az anyja holtteste társaságában. A szobában talált furcsa festményekről meg talán szó sem esett.


Címkék: elnézést sorozatgyilkosos


2010.09.22. 18:08 samshepard

Jelentés

Bajkonurban tán megbolondultak, nem tudom. Az utóbbi időben csak tudományos vizsgálatokat kell végeznem, így nem hódolhatok kedvenc időtöltésemnek, ami a munkám is: a megfigyelésnek.

Tervrajzok, számítások, bürökrácia, sokoldalas jelentések, a helyzet a régi időket idézi. Merre fordul a Hubble, mit csinálnak az amerikai és a kínai kémműholdak, sorolhatnám. A hatalom az érdekes, nem az emberek. Jobban végiggondolva persze érthető, közelebb áll a világ a pusztuláshoz, mint valaha. Sci-fi írók és tudósok számtalanszor végiggondolták már, milyen lehet a harmadik világháború. Arra azonban nem gondoltak, hogy ezt már nem katonák, hanem közgazdászok és brókerek fogják megvívni, ha eljön.

Azért én továbbra is figyelek és jegyzetelek. Szőke lányokat az U-Bahnon, barna lányokat a Nagykörúton, lassan összemelegedő és hirtelen elhidegülő párokat, vagy férfiakat és nőket, akik nem tudnak egymással mit kezdeni.

Egyvalami állandó: a MIR csendes zúgása.

Szemem rajtatok.



2010.08.26. 21:13 samshepard

Te mit szeretsz bennem?

 - Te mit szeretsz bennem? - kérdezi, rámelve a tekintetét.

- Az agyadat. - válaszolom, ami egyből az eszembe jut. Közben cikáznak a gondolatok az agyamban, hisz erre annyi lehetséges válasz van. Mondhatnám a kezét, amit jó megfogni, száraz és szép. A szemét. A stílusát. A lábait. A száját.

A szemeit.

Most boldogtalanság bújkál bennük, nem látom a fényt, azt a bizonyos csillanást, csak mélységes szomorúságot. Talán még sohasem láttam ilyennek őket. Nem tudom az okát, nem is rám tartozik, bár sejtem, de ez így jó és elég. A sejtés sohasem bizonyosság és csak a matematikában fontos, hogy a sejtések bizonyítást nyerjenek, a dicsőségért, avagy millió dollárokért. A matematika azonban egzakt tudomány, úgyismond, kiszámítható, ellentétben az emberi lélekkel.

Mióta próbálok a szemek mögé nézni, mi játszódik abban a fejben. Mióta képes vagyok kívülről látni a dolgokat, egyre jobban megy. Mindenkinek vannak démonai, egyeseknek kevesebb, másoknak sok, neki rengeteg. Tudom, mert nekem is annyi van. Annyi minden szarral kellett megküzdenem, ugye. 

Közben az is pörög a fejemben, hogy miért vagyok hajlandó minden racionális indok ellenére itt ülni, inni a bort, szívni a cigarettát. Sok a válasz. Még soha senkitől nem kaptam ennyi mindent. Szenvedésből igen, de az más. Szeretek rá felnézni, okos, tájékozott, művelt és szép. Motivált. Motivál. Miatta akarok műveltebb, tájékozottabb és okosabb lenni. Ezt az ajándékot kaptam, aminél értékesebb kevés van. Mint amikor reggel kinyitod az ablakot és a sötét szobába beömlik a fény és rájössz, hogy odakint van egy világ, amiről vajmi kevés fogalmad van. Azt gondolom, hogy igen, én is adtam bőven. Igyekeztem megmutatni én is egy világot, ami nem ez, de legalább ennyire érdekes. Talán sikerült. Talán nem. Talán nem is ez a fontos, hanem a törekvés, hogy mutatni akartam. Milyen fura az, hogy sosem beszéltünk rólunk, csak magunkról és egymásról. Semmi többesszám, úrinő és úriember vagyunk, kérem. 

És te mit szeretsz bennem? A kérdés bennem ragad.

A szeretet, az megvan.



2010.08.23. 08:08 samshepard

Szürke öltönyök

 Szürke öltönyös férfiak néznek komolyan a fényképezőgép lencséjébe, szemükben elszántság és büszkeség. Érzik, hogy fontosak, ahogy az annyiszor elhangzott már, a szép új jövő építői ők. Mindannyian szakemberek, jólfésültek, borotvált arcuk sugárzik. Egynémelyükön rosszul áll az öltöny, konfekció, az egyenvilág egyentermékei, ahogy ők maguk is azok. A kohómű mérnökei. A gépgyár mérnökei. A téesz igazgatói. Mindegy, hogy hol és hogy kik pontosan. A rendszer a lényeg.

Kiutalt lakásaik is egyformák, az olajszagtól terhes kis konyhákkal, a koloniál bútorral, ami számukra a gazdagságot sugározza, a kényelmes és olcsó távfűtéssel. Szürke öltöny, szürke házak.

Belül mégis boldogok, az önnön fontosságukba vetett hitük és az unalmas, de kiszámítható és mindenek előtt biztonságos jövő kisimítja a kezdődő ráncokat, a lassan, de biztosan magasodó homlokokat.

A gyerekek, kettő, egy fiú és egy lány, jó iskolába járnak, telik a családnak Kemping biciklire, amivel persze óriásiakat esnek, nemmegmondtam, hogy figyeljoda. Néha eljutnak Jugóba, meg a bolgár tengerpartra, boldog a család, olyanok, mint a tévében az egykori olimpikoné, akik tornára biztatják a dolgozó népet.

Kívülről minden csodálatos. Az meg nem érdemel szót, hogy anya lassan, de biztosan elhízik és évek óta nem szexeltek már, mert azt minek. Az sem, hogy ezért apa a gyárban a csinos asszisztens körül legyeskedik és hamarosan el is éri majd a célját, izzadtságszagú, röpke együttlétek formájában a raktárban, a túlórát meg majd elszámolják, meglehet akár egy kiváló dolgozó érdemrend is a végén.

 

A gyerekek már kirepültek, a Kemping a pincében rohad hosszú évek óta, lapos gumijain vastagon áll a zsíros por. A fiú alig látogat haza. Hamar a maga lábára állt, megunta a mindig egyforma, eközben pedig egyre rosszabb életet, elvégezte az egyetemet, sokat dolgozik. Nagyon sokat. Sokat is keres, az épp aktuális, ostobácska, de igen formás játékszerét el-elviszi a horvát tengerpartra a céges Mazdájával. Nem fog sosem eszébe jutni, hogy a szüleit befizesse egy nyaralásra, akik már évtizedek óta nem látták a tengert. Ha mégis így lenne, talán el se mennének. Olyan sok gonddal jár az, kisfiam, nem vagyunk mi odavalók már.

A lány sokszor van otthon, menedéket keresve a saját boldogtalansága elől, viszi az unokát is, egyedül maradtak, hiszen a férj elérte célját, a csinos asszisztens előbb csak a tárgyalóban megejtett, izzadtságszagú, röpke együttlétek során volt a partnere, majd végleg átvette a lány helyét.

Az öltöny a szekrényben raboskodik, molyette, divatjamúlt, amúgy sem férne el az azóta megháromszorozódott testen, amit rabul ejtett a zsír. A jövő már nem számít, a múlt nem érdekes. Csak az izzadtság gyöngyözik az immár teljesen tar homlokon, majd lefolyik az arcon és megállapodik az ápolatlan bajusz sűrű, pörköltszagú erdőjében. A panel még mindig ugyanaz, okádja magából a meleget az augusztusi forróságban, mit sem segít az akciós kínai ventilátor.

A nagyszobában a koloniálról pattogzik már a lakk, a vitrinben poros neppek. Egy régi fotó, fekete-fehér, szürke öltönyös férfiak tekintenek rajta a csodás jövőbe, meg egy érdemrend, kiváló dolgozó.

A tévében az egykori olimpikon, család nélkül, beszédet mond.

 


Címkék: t3 olimpikon


2010.08.11. 18:14 samshepard

Vasárnap, tanga

Kinyitom a szemem, ránézek az órára. Hahh, fél tíz, remek. Még van időm. A következő egy órát laza donaldkacsázással töltöm, közben tévét nézek, ahogy szoktam, Discovery, bár most az Investigation csatorna van soron. Valóság-, és bűnügysucker vagyok, vállalom.

Kicsit nem figyelek oda, máris fél tizenegy. Lassan megfürdöm, áztatom a fejem a forró vízben, igyekszem eltörölni a tegnap este emlékeit, persze, megint ittam, sokat. Vodkaredbull, ahogy szokott. Persze a gyomrom figyelmeztet, hogy jó ez a forró víz, de ideje volna enni valamit. Azért is szoktam le a rohadt Spektrumról, mindig ilyenkor megy vagy valami Jamie Oliver, vagy az a csávó, aki végigutazza Amerikát és akkora hamburgereket eszik, mint a fejem. Kínzás. Elindulok, elsétálok a villamosmegállóig, a fény bánt. Mintha aláfeküdnék egy fűnyírónak, úgy hatol be az utca az agyamba, a napsütés pedig lelkesen teljesíti a kések feladatát. Jön a villamos, az 1-es. Itt álljunk meg is egy szóra. 

Ez a villamos a reménytelenség közvetlen járata. Olyan, mint a busz, ami kivisz a budaörsi teszkóba, csak ennek úticélja a lehangoltság. Nincs rajta egy jó nő sem, piacon vásárolt, csillogó felsős lányok ülnek csak rajta, rosszul szabott nadrágokban és széttaposott, ócska cipőkben, papucsokban. A férfiak nemkülönben, atléta, papucs, rövidnadrág. Minden arcon fekete felhő, ahogy főnek a sárga vaskasztniban, maguk elé meredve, csöndben. Nem tehetek én sem mást, őket nem akarom nézni, üvölt a zene a fülben, ugrálnak a betűk a szemben, ahogy az újságomba temetkezem. Nem érdekel, vasárnap van.

Leszállok, megállok, zöldlámpa, átvágok, odamegyek, felcsöngetek. Már vár, ragyogó mosollyal, örül, hogy megjöttem. Kérdezi, hogy vagyok, kérdem, hogy van, meghallgatom, az elmúlt héten milyen kalandjai voltak a városban. Közben gőzölög a leves, úgy kanalazom befelé, mintha az életem múlna rajta. Olyan érzés, mint lázasnak a vizes borogatás, a gyomrom hangosan ujjong az ételt megérezvén. 

Lányok, kérdezi, mondom, semmi változás. De hogy nem-e találkoztam valami aranyos lánnyal, aki majd boldoggá tesz engem, sajnos ki kell ábrándítsam. Érkezik a második, a rántotthúson már túlhaladtunk, a rengeteg receptmagazint, amit kapott, kreatívan használja, mindig kiötöl valamit. Merthogy. Tudod, kisfiam, mindig kitalálok valamit, hát nem volt itthon tejföl, de tettem bele joghurtot, így is finom. Tényleg az. Hamar eltüntetem ezt is, a másnaposság olyan követelőző, mint a hónapos csecsemő, aki az anyja tejére szomjazik.

Kiülünk a teraszra, most jó idő van, hát mit szólsz ehhez az időhöz, micsoda zivatarok voltak, most meg azt mondta a tévé, hogy jön megint a kánikula, azt meg nem bírom, rosszul leszek. Meg hát most mondd meg, ez az orbánviktor, hát hogy lehet ilyet csinálni, nagy franc volt az a gyurcsány, de a bajnai, ő jó volt, ezek meg most tönkretesznek mindent. Megpróbálom árnyalni a képet, hogy nem minden fekete és fehér, de ez csaknem lehetetlen. Nem is érdemes túl nagy energiát fektetni bele, mégicsak. Mert ő látta az ATV-n. Mondom neki, hogy ezeknek ám nem kötelező mindent elhinni, de szerinte az úgy van és kész. Sztorimagazin is hamar előkerül, hogy hallottam-e, mi volt már megint a Klaudiával, de itt mindig végetér a tudományom, tudom kikről beszél, de fogalmam sincs, mit csináltak vagy nem csináltak.

És. Képzeljem el, elromlott a gyerekek mosógépe, áthozták a szennyest, és hát te, ez a lány, hát én ezt nem értem. Már mosolygok, valószínűleg ebből is egy óriási jeletőségű probléma fog kikerekedni. Tudod, kisfiam, nem vagyok prűd, meg konzervatív, de ezek a bugyingók! Hát semmiből nem áll az egész! Csak néhány madzag, hát nem takar az semmit sem. Egészségtelen, én mondom neked. Mint régen, amikor apádék voltak fiatalok, akkor is járkáltak ezekben a szűk nadrágokban, el se fért a micsodájuk benne, aztán hiába mondták az orvosok, hogy nem lesz az jó, nem hallgattak rájuk! Nevetek, megpróbálom meggyőzni, hogy nem, az nem egészségtelen, ma a lányok ilyet hordanak, bár nekem jobban tetszik a francia bugyi, elegánsabbnak találom. Mutatom neki az újságot, benne van, szép kis nő, mondja, csak hát szereti a szabadságot, ezért nem lett semmisem, ugye. Ugye.

Néha belemerülünk a múltba is, hogy a nagyapám, hogy ő egy jó ember volt és tudom, hogy most fentről figyel, de néha nagyon komisz tudott lenni. Meg hát az egyedüllét, nem szeretek egyedül enni, olyan jó, amikor jössz, hogy van kinek főzzek, meg elbeszélgetünk és másnapra is marad, meg te is viszel, nekem ne hagyjál sokat, csak egy kicsit.

Hamar eltelik két óra is, indulok haza. Alszom majd egyet délután, rámfér. Megölelem, nem felejtem el megmondani, hogy szeretem.

Ő meg ott marad a 78 évével és a magányával, várva, hogy megint vasárnap legyen, amikor jön az unokája. 


2 komment

Címkék: család nagymama e1